Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - Szabó Béla: Steiner Gábor (regényrészletek)
szépre, íormásra stuccolja, utána gőzbe ment, tisztára mosta, súrolta a testét, vadonatúj fehérneműjét és ünnepi ruháját vette fel.. . Estére tip-top, elegáns volt. Steiner, a névrokona, aki Bécsben nekiajándékozta a Kommunista Kiáltványt, és akinél most a Csengeri utcában albérletben lakott, amikor meglátta, hirtelen összecsapta a kezét, és felkiáltott: — Gáborkám, olyan vagy, mint valami vőlegény. Minden ragyog rajtad. A szemed is olyan, mintha ma külön kivikszelted volna. Steinerné az ámulattól a hasán kulcsolta össze a kezét, és úgy nézte. Mindig szerette Gábor pedáns tisztaságát, de most egyenesen élvezte. Nem szólt semmit, hanem elégedetten bólogatott, mintha azt mondta volna: milyen szépek is ezek a fiatalok. Egy pillanatra feltárult előtte a saját fiatalsága, az az időszak, amikor az ember gondolatai — a mindennapi robot ellenére — a reményből táplálkoznak, és úgy szállnak fel ... fel, mint az elevenzöld pázsitról a színes lepkék. Hiába, szép ez a fiatalság, több benne az ünnep meg a vasárnap, mint a kedd és a szerda. Gábor mosolyogva elköszönt tőlük, az ajtóból azonban visszafordult. Azt mondta, nem tudja, hazajön-e aludni. Steiner sokatmpndóan nevetett: — Tudjuk, tudjuk — mondta megértően, bizalmasan, mint férfiak egymás közt. Gábor zavartan szabadkozott, megmutatta a kulcsot, amelyet Zsigától kapott, majd újra elköszönt, sietett. Amikor a Nagymező utcába ért, Margit már várta elegánsan, ernyővel a kezében, mert esőre hajlott az idő. — Régen vársz? — kérdezte kissé dadogva, mert csak a mondat közben alakult ki a te- gezés. — Régen — válaszolta, majd miután karon fogta, hozzátette: — de ezt már megszoktam. E csiszolatlan modoráért nem lehetett rá neheztelni. Egyébként a lány simulása, odaadása, csaknem levette a lábáról. Válaszolhatott volna ... de nem találta értelmét. Érezte, Margit nem is vár válaszra... Mintha megbeszélték volna, egyszerre léptek ki, és indultak el a kivilágított körútra. Benyitottak az útjukba eső első zenés kávéházba. Az elegáns, frakkos főpincér eléjük jött, udvariasan széttárta a karjait, és közölte velük, sajnos, minden hely foglalt. Szombat este ez rendszerint így van. A vendégek ilyenkor előzetes rendeléssel gondoskodnak asztalukról. Persze, rendelni kellett volna — gondolta Gábor —, dehát ilyesmi eszébe sem jutott. Sok miridenre gondolt, csak éppen erre nem. Nem csoda, sosem járt ilyen fényes, tükrös, elegáns lokálban. Kifelé hátrált, magával húzta Margitot is, akit a fény egy kissé elkápráztatott, és oly ámulva nézett, állt ott, mintha gyökeret vert volna a lába. A zene éppen akkor kezdett, amikor kifelé tartottak. Ekkor Margit arra figyelmeztette, hogy valaki hívja, tisztán hallotta, valaki a nevén szólítja. Margit nem tévedett, Sándor állt előtte mosolyogva, jólfésülten, kifogástalan sötétkék öltözetben, és hívta, invitálta beljebb. Azt mondta, asztaluknál még van két személyre hely. Gábor ritkán örült annyira Sándornak, mint most. Margit is örült, tetszett neki ez a fénnyel, andalító zenével meg illatos füsttel bélelt fényűző kávéház. Csak amikor leadták kabátjukat a ruhatárban, és az asztal felé tartottak, jutott eszébe Gábornak, hogy Sándor társaságában alig beszélhet nyíltan Margittal. Nem kérdezheti meg tőle, hogy mit mondott otthon, mielőtt eljött, és azt sem, meddig maradhat itt. Noha Sándorral jóban volt, Zsigával el is járt néha hozzájuk, de soha ilyen benső, bizalmas dolgokról nem beszéltek. Az a Múzsa-história — az benne akadt, mint egy tövis... és azóta sem tudott tőle teljesen megszabadulni. Sándor egy lány társaságában volt. Amikor bemutatta, azt mondta, a menyasszonya. Margit erre válaszul, szemrebbenés nélkül vőlegényeként mutatta be Gábort. — Ä, ennek igazán örülök — kiáltott fel Sándor — te eddig egy szót sem szóltál, hogy komolyan udvarolsz. Gábor kényszeredetten mosolygott, egy szóval sem cáfolta meg Margit állítását. Persze dühös volt, magában elhatározta, hogy alkalmas pillanatban megmondja a véleményét... Különben is a legjobb lesz, ha nyilvános helyen nem mutatkozik vele többé. Erre azonban azon az estén nem került sor, sőt tíz perc múlva az egész kellemetlenségről megfeledkezett, úgy páip'lgott el az agyából, mintha sosem történt volna meg. Margit, a bor, a tánc, a zene teljesen elkábította. Nem volt részeg, de szédült a boldogságtól. Amikor Margittal táncolt, úgy érezte, hogy nem lépeget, hanem lebeg, és zavara a szokatlan környezettől az első tánclépések után teljesen eltűnt. Kiderült, hogy Margit kitűnően táncol. Nem is kellett őt vezetni, ment minden magától, úgy mozogtak, keringtek, a kísérő tánczene könnyed, fülbemászó dalamára, mintha mindennapi vendégei lettek volna a mulatóhelynek. Mulattak, a mindennapi szürke gondok elinaltak, mintha e fényűző helyiség nem Vollna számukra alkalmas hely. Elköltöztek, máshová kerültek. Mindehhez jelentéktelennek látszó