Irodalmi Szemle, 1965
1965/9 - Dénes György: Versek
Dénes György Ágoston Az árokparton szundított részeg mámorban délután, feje alatt a kék füvek, szája szélén büdösbogár, az arca horpadt és fakó, mellében ócska fújtató, ahogy feküdt, az ajakára szivárgott rozsdabarna nyála. A falu fintorgott, ahogy mozdult a sáros ro'ngycsomó, felült, böffentett, gégéjén sípolva dőlt a furcsa szó, az értelmetlen zagyvaság, lófejű szörnyek, zöld kutyák, lelkének nyüzsgő éj-világa feltört a szürke napvilágra. S kétlábra állt a féleszű, a pöffeteg arcú bolond, indult, megindultan tétován a leselkedő utcasoron, sarkában szitok, gúny liheg, fut egy marék vásott gyerek, rongyába kapnak, ráncigálják, sárral, bogánccsal megdobálják. Ágoston hagyja, megy tovább, szemében nincs vád, nincs harag, bánja is ő, ha megülhet a cégéres kocsma alatt, ahol a vidám részegek megszánják őt is, úgy lehet, csorba poharát színig öntik, belérúgnak és felköszöntik. Te is Csüng a kékhasú gyümölcs a fákon; te is csüngsz az ágbogas világon, odatapadva bután és ledéren, — nem fűt az erény, sem a szégyen, nem robban szét ezer atomra benned a világ láza, gondja, taplós füledben csend borong, betemet álmos, barna lomb ... Pedig a vihart fájtad, vártad, mi kettéroppant néma fákat, és mennydörög feletted szárnyas vad dühével a halálnak. Ezt vártad, ezt a szörnyű pompát, ezt a véletlen, bősz tivornyát, a féktelen lélek csodáját, a süket álmok Messiását. Csönd. A napfény hizlalva érlel, s megtelsz nyugalmas szenvedéssel, a napok rendben elvonulnak, az éjszakák is egymásba fúlnak, s lehullsz a földre önként, szépen, fekszel az Isten tenyerében, szótlan, mint halvány régi szentek, kik glóriában énekeltek.
