Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 (2. folytatás)
megkülönböztetés minden vállfáját, majdnem olyan sikertelen volna, mint a kasztrendszer valamennyi megnyilvánulási formájának felszámolása Indiában. Közvetlen politikai célul tehát valami szerényebbet választottak: felszámolni a négerek faji megkülönböztetését (amellett még létezik a kínaiak és japánok, a mexikóiak és portoricóiak, a zsidó, sőt olasz és szláv származású amerikai állampolgárok egyenlőtlensége) legalább azokon a területeken, amelyeknek döntő fontossága van a legnépesebb amerikai kisebbség további fejlődése szempontjából (szavazati jog, iskolaügy, munkaalkalom, lakás), vagy amelyek a múltban megaláztatások és lealacsonyítások jelképévé váltak (ez főlég a közszolgáltatásokat illeti: megkülönböztetés a tömeges közlekedési eszközökön, a vendéglői kiszolgálásban, s az elszállásolásnál, stb.). Kennedy politikája azonban míg ezen a korlátozott területen sem volt egészen egyértelmű és következetes. A polgári jogokról szóló törvényjavaslat előterjesztését az elnök sokáig halogatta. Volt idő, amikor úgy látszott, hogy egyáltalán nem szándékozik kirukkolni vele. Végül a szabadelvű köztársasági politikusoknak az a csoportja kezdte sürgetni a törvényt, amit Javíts New York-i szenátor vezetett. Kennedy még mindig nem bírta magát elszánni, — amíg egyszerre el nem terjedt Amerikában és a világban a hír, milyen brutális módon folytotta el Birmingham város rendőrsége (Alabama állaim) a Meredith diák érdekében szervezett néger tüntetéseket. Gumibotok, puskák, kutyák — letartóztatások, fegyvertelen emberek ütlegelése, lövöldözés, — mindez látható volt a képernyők millióin. A reakció heves volt, és azonnal jelentkezett: ez már Amerikának is sok volt, a nemzet egyik része szégyenkezni kezdett a másik rész miatt, a politikusok az ügy afrikai, Latin-Amerikai és ázsiai következményeit kezdték mérlegelni. Kennedynek közbe kellett lépnie, és kezdetben igen határozottan cselekedett. 1963. július 13-án mondott beszéde és a faji megkülönböztetés ellen beterjesztett törvényjavaslata a Political Affairs című havilap véleménye szerint (1964. január) hasonló jelentőséggel bírt Kennedy belpolitikája számára, mint az Ann Arbor-i beszéd (1963. június 10.) a moszkvai szerződés megkötéséről az elnök külpolitikája szempontjából. De az ősz elején riasztó hírek kezdtek érkezni Washingtonba: a déli fajüldözőkhöz az északi nagyvárosok fehér lakossága is csatlakozott. Ott ugyanis szintén van faji meg- különköztetés, csupán rejtett: a négerek rendszerint a városnak csak bizonyos részeiben élnek, s gyermekeik tehát szintén csak bizonyos iskolába járnak, míg a többiből gyakorlatilag ki vannak rekesztve. Most mutatkozott meg tehát, hogy az északi fehér lakosság befolyásos csoportjai sem akarják megengedni, hogy a néger „gettókat“ nyomorúságos iskoláikkal együtt felszámolják és hogy a négerek beköltözhessenek a „fehér“ negyedekbe, ahol gyermekeik előtt egyúttal a jobb iskolák kapui is megnyílhatnak. Kennedy visszarettent: az észaiki nagyvárosok alkották ugyanis az elnök fő választói támaszát. A Newsweek című hetilap közölte, hogy az ország különböző részein végrehajtott felmérések szerint „a faji probléma körül támadt konfliktus mintegy 4,5 millió fehér választót idegenített el Kennedy elnöktől az Egyesült Államok területén. Ebben a helyzetben a kormány ellene fordult a négerek jogairól szóló radikálisabb törvényjavaslatnak, amely ezúttal csodálatosképpen a Kongresszustól származott, a nemzetgyűlés jogi albizottságától, amelyben az északi szabadelvű (küldöttek alkotják a többséget. (New York Herald Tribune, 1963. október 29. és november 18.). Az eredmény egy olyan javaslat volt, amely lényegében (1) betiltotta az onstrukciót a négereknek a választói jegyzékekre való beírásánál, (2) lehetővé tette a szövetségi beavatkozást a faji megkülönböztetés ellen indított bírósági eljárásokba, (3) törvénytelenné nyilvánította, hogy éttermeket, szállókat, államközi autóbuszvonalakat vagy ülőhelyeket csak fehéreknek vagy csak négereknek tartsanak fenn, (4) kinevezett egy különleges állami bizottságot, amelynek feladata a munkaadók vagy a szakszervezetek által gyakorolt faji megkülönböztetés megakadályozása lenne. A fajgyűlölők azonban lázongtak — s a négerek szintén. Roy Wilkins, az egyik legnagyobb néger szervezet, a National Association for the Advancment of Coloured People (Nemzeti Egyesület a Színesbőrűek Haladásáért) végrehajtó titkára a New York Times 1963. november 4-i száma szerint kijelentette, hogy „csak elítélheti a köztársasági párt kormányát és vezetését, amely elérte, hogy az albizottság javaslatát megszavazzák“. Az intézkedések, amiket a jogi bizottság hozott, „nem felelnek meg az 1963-as esztendő követelményeinek“. De még ez a mérsékelt változat is megfeneklett mindjárt a szenátus irányító bizottságában: arra, hogy a közgyűlés elé kerüljön, a legközelebbi hónapokban gondolni sem lehetett. Kennedy számára ez nagy vereség volt — annál nagyobb, mert maga a törvény, legyen bár a legkövetkezetesebb, mindig csag jogi minimum marad, még hozzá inkább a következmények, mint az okok ellen irányul.