Irodalmi Szemle, 1965
1965/8 - FIGYELŐ - Vitalij Szjomin: Heten egy házban
s Múlja, mint mindig, most is elhamarkodta a dolgot. Irka bocsánatkérően nézett rám: — Nem akartalak benneteket felkelteni, azt hittem, még nem kezdődött meg, csak a tegnapi izgalmak miatt... — Mindjárt, mindjárt! — mondottam. Kifutottam az utcára. Először az iskola felé szaladtam, mert itt volt telefon, de aztán néhány lépés után úgy döntöttem, jobb, ha magam megyek a szülőotthonba, és hozom a mentőautót. A szülőotthonban egy fehér köpenyes nő jött ki a csengetésemre. — Mentőautó kell! — mondtam. — Messze lakik a szülő asszony? — kérdezte. — Nem tudna eljönni a maga lábán? — Messze. Öt negyeddel odább. — De a mentőautó nincs itt — mondta az asszonyság. — A kerületi kórházba kell menni mentőautóért. A kerületi kórház bejáratát éppen autólámpák világították meg, s már messziről észrevettem két autót. Ügy tűnt, túl lassan futok, s még mielőtt odaérnék, más irányban távoznak. Elfulladva érkeztem a kórház elé, már indult is az első autó, amikor megállítottam. Megmondtam az utca nevét, a házszámunkat, s be akartam ülni a sofőr mellé, de hátra ültettek az ápolóhoz. A sofőr maga is jól ismerte az utat. Kövezetlen utcáinkon agyonrázott a kocsi, a hasam is reszketett, s én csak arra gondoltam, hogyan fogja ez Irkát rázni. Otthon már vártak. Az utcán Múlja „tartott ügyeletet“. Amint megpillantotta az autót, berohant a házba, és kivezette a közben felöltözött és elkészült Irkát. Irka nehezen mászott be a kocsiba. — Kérem, óvatosan vezessen! — kértem a sofőrt. Irkával szemben ültem. Légy egy kis türelemmel! Mindjárt megérkezünk. Nincs messze, a város legjobb szülőotthona. Nagyszerű orvosok! ... Másnap a szülőotthon várótermében megláttam nevem a táblán. A repedezett, kopott fekete táblára valaki sietős kézzel írta fel nevem, tőle jobbra rövid szó állott: fiú. Még tovább, a „súlya“ oszlopban ez állott: „3 400“. 14. Évek teltek el... Nappal Tolka Gudkov segít Zsenyának az építkezésben. Gudkovnak szabadsága van, Zse- nya meg ebéd után hazajön a munkából. Tolka — Zsenya kortársa, most ő a fő az építkezésen, ezért idősebbnek látszik. Szidja elődjét, az ácsot, aki az ablakkereteket csinálta. — Ez is mester? Jön a féllábú Genka Nyikolszkij, jönnek a szomszédok. Mindenki észrevesz valamit, ebben az utcában mindenki ért az építéshez, hisz nemrégen mind építkeztek. Duszja, Zsenyka felesége a második műszakba siet; négy órára, vagy húsz perc múlva hazajön a munkából Múlja. — Múlja — mondja Zsenyka —, eljönnek a fiúk, valami harapnivaló kéne. — Mindjárt — mondja Múlja, és befut a konyhába. Múlja elégedetlen. Azelőtt Zsenyka apósa, tapasztalt ács irányította az építkezést, de amióta Zsenyka összeveszett vele, be sem teszi a lábát. Persze, a fiúk már évek óta dolgoznak, valamit megtanultak, de azért jobb, ha tapasztalt mester irányítja őket. Múlja nem bízott Zsenyka barátaiban. Mind iszákos és naplopó. De amikor Valka Dlinnij és Valerka motor- kerékpáron berobogott, ebéddel kínálta őket. — Mi úgy szoktunk ebédelni: egyszerre a vacsorával, aztán lefekszünk — mondta Valerka. — Zsenyka — mondom —, itt van egy cédula. A repülőtéren van az az állás, amiről már beszéltünk. Ha akarsz, hétfőn elmehetsz erre a címre. Hétfőig várnak rád. Nem tudom pontosan, mi a munka, de a repülőgépek körüli teendőkkel függ össze. — Jól van — mondta Zsenyka. — Elmégy? — Persze, Vitya, csak előbb befejezem a házat... — Különben a te dolgod. Irkával már többször próbáltuk elhelyezni Zsenykát a civil pilőtaiskolában. Sohasem sikerült. Az első félév után elhanyagolta a vizsgákat, máskor meg kiderült, hogy a kora miatt már nem lehet pilóta. Dlinnij hívott maltert keverni. Beleizzadtunk. Dlinnij megjegyezte: — Tudod, mennyit kerestünk? Ketten harminc kopeket. Szigorúan szabott áron. — Hiába nem fizetnek. — Nehezen keresi meg az ember kényerét — mondta Dlinnij. Szerette az idézeteket. Mind — Dlinnij, Zsenyka, Tolka Gudkov és Valerka is — szerettek idézetekkel szellemeskedni, csakhogy az idézetek elavultak. Hány éve ismerem ezeket a fiúkat, de mondásaik egy cseppet sem változtak. Emelkednek a falak, de ma nem fejezik be a munkát. Elsőként Zsenyka hagyta abba. Már
