Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - FIGYELŐ - Vitalij Szjomin: Heten egy házban

régen tudjuk, hogy Zsenyka hamar elfárad. Utána Dlinnij adja meg magát.

— Fejezzétek be! — mondja. — Már sötét van.

Tolka Gudkov és Valerka vagy tíz percig dolgozgat, aztán ők is lemásznak.

— Tolja — kiált ki a konyhából Múlja —, a törülköző meg a szappan a zuhanyozóban ban.

Gudkov felvidulva jön vissza a zuhanyozóból.

— Ne lógasd a fejed — mondja Zsenykának —, szombaton befejezzük. Anya néni — fordul Muljához —, szombaton befejezzük a falakat.

Múlja nem szól semmit. Elégedetlen.

Fáradtan, álmos szemmel nézték, amint Múlja heringet, szalámit, paradicsomot rak az asztalra, aztán felvillanyozódtak, amikor üvegek is kerültek az asztalra.

— Mi az, alkoholisták, nekilátunk? — kérdezte Gudkov.

— Én csak sört kérek — mondtam. Nem akartam részt venni az ivászatban, de szégyelltem magam.

A fiúk nem kötöttek belém. Múlja töltött, megittam két pohár sört, aztán a fáradtságtól hirtelen eltompulva, a vodka után nyúltam. Töltöttek, ittam, aztán ittas kéjelgéssel megjegyeztem:

— Terheljük meg egy kicsit a szívünket. Úgyis a szuperhalandóságnak dolgozunk.

— Miféle szuperhalandóságnak? — kérdezte Dlinnij.

— Hát ti nem olvastok újságot?

— Te írod, te is olvasod — vágta rá Dlinnij.

Magyarázom:

— A mai Izvesztyijában egy lengyel professzor a hosszú életről cikkezett. Érdekes cikk. Érdekes adatok vannak benne. Kiderül, hogy a nők minden korban tovább éltek a férfiaknál. A nők halandók, mi meg szuperhalandók vagyunk. Alkohol, nikotin, háború ...

— Hát akkor most is a szuperhalandóságnak dolgozunk? — kérdezte Dlinnij.

— Túlterheljük a szívünket.

— Aha! — mondta Tolka. — Valaki hazajön a háborúból, öt sebesülése van. Egyszer majd jelentkeznek, éreztetik vele, hogy vannak.

— Akár iszik, akár nem, ha egyszer valaki ötször megsebesült... — morfondírozott Dlinnij.

Az alkoholt és a nikotint mint az élet megrövidülésének okait mind elvetették.

— Különben is az asszonyok életképesebbek — szól közben Gudkov. — Járjuk a házakat, látjuk, minden házban van vénasszony, de öregember nincs.

— Nem is láthatjátok az öregembereket — mondtam. — Nappal sok öregember dolgozik.

— Ne is menjünk messzire! — vágott közbe Tolka. — Emelje fel kezét, akinek van apja!

Valerkára nézett, Zsenykára, rám meg Valka Dlinnijre.

Dlinnij megjegyezte:

— Hiszen tudod, hogy van apám.

— Még sincs, hisz nem él veletek — válaszolta Tolka.

Aztán elmondta nekem, hogy már 14 éves korában megszökött hazulról, bejárta az egész Szovjetuniót. A Krímen is járt, meg a Távol- Keleten, északon. Dolgozott a tajgában, tolvaj- lásból élt, potyautasként utazott, menekült a milícia meg az ellenőrök elől, táborban is ült.

— Csak nemrégen jött meg az eszem. Mikor is? — kérdezte Dlinnijt. — Mondd meg neki, Valka!

— Hát igen, vagy négy évvel ezelőtt — mondta Tolka. — Megnősült, és kész. Érted? ... Itt ragadt.

— És miért szökött el hazulról?

— Nem volt mit ennünk. Hatan voltunk anyám nyakán. Mint az orgonasípok. Én voltam a középső...

Aztán beszélt Észtországról, Tallinról, ahol a nyáron voltunk Irkával, meg arról, hogyan építettek valaha az észt kőművesmesterek, hogy még ma is minden úgy áll, mintha új lenne. Várfalak, tornyok, házak — mind évszázadokkal ezelőtt épültek.

— Tudnak dolgozni az emberek — mondta Tolka. — Nem ímmel-ámmal dolgoztak. Ä11 is, amit felépítettek.

Ebben a pillanatban Múlja elhívott az asztal mellől.

— Vitya — mondta energikusan és ingerülten —, te beszélsz, ők meg lesik a szádból a szót. Holnap az embernek hat órára munkába kell mennie. A gyereknek sincs hol aludnia. Cigarettáztak, a szemüket is elitták, menjenek haza! Mondd meg nekik, te idősebb vagy!

— Mindenki munkába megy, Múlja — feleltem.

— Igen, te kilencre, én meg hatra. Szedjék a sátorfájukat! Eleget ültek. Az embernek holnap munkába kell mennie.

— Igen, igen — mondtam. — Jól van.

Visszatértem az asztalhoz, és szórokozottan

hallgattam Dlinnijt és Tolkát. Egyre csak az járt a fejemben, amit Tolka mondott, hogy emelje fel a kezét, akinek él az apja, meg amit Múlja mondott magáról: az embernek holnap munkába kell mennie ...

Oroszból fordította: Lőrincz László