Irodalmi Szemle, 1965

1965/1 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Dušan Pokorný: DALLAS Szilfa utca 12,30 (2. folytatás)

Egyébként magát Wade-et is, csodák csodája, igen szűkösen tájékoztatták. Amikor fejtegetései során Tippit meggyilkoltatásához érkezett, az egyik újságíró feltette a kérdést: „Ez a panzió előtt történt? — Wade: Nem, nem a panzió előtt. — Újságíró: Akkor hol történt?

— Wade: Nem tudom pontosan. Több mint egy háztömbbel odébb. Egy vagy két háztömbbel odébb. „Az ügyész tehát, aki az egész ügyet kezelte, két nap múlva sem tudta, hol érte pontosan a halál Tippitet. Ez minden bizonnyal elég különös — főként akkor, ha az előző pillanatban még nem kevesebb mint három szemtanú vallomására hivatkozott.

A tanú azonban nem sokat számit. „Azt, hogy Oswald ölte-e meg Tippit-et, egyelőre nem lehetett bebizonyítani,“ állapította meg a Spiegel szerint maga az FBI is. „Az egyetlen női szemtanú (a háromból tehát már csak egy maradt — D. P.) csak hátulról látta a tettest.“ Csakhogy ez megint nem egyezik a jegyzőkönyvekkel, amiket valami meg nem nevezett személy kölcsön vett Wade úr irodájából, lefényképezte, és ebben a formában átadta Mark Lane-nak. A dokumentumok egyike — mondta a New York-i ügyvéd a Csehszlovák Rádió tudósítójának — Helen Louise Markham tanúvallomása, aki elmondta, hogy látta, hogyan ölték meg Tippit rendőrt... Markham asszony elmondta, hogy látta azt a férfit, amint odament a rendőrautóhoz, kezével az ablaknak támaszkodott és a rendőrrel beszélt. Aztán hátralépett és felszólította a rendőrt, hogy lépjen ki a kocsiból. A rendőr kijött — és az a férfi megölte őt...“ Eddig a jegyzőkönyv; később maga Mark Lane beszélt H. L. Markham asszonnyal: „(Az asszony) személyleírása szerint a férfi, aki Tippitet megölte, alacsony termetű, testes férfi volt, sűrű hajjal.“ Lane ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy Oswald viszonylag magas volt, karcsú, és a haja ritka. Lane története azonban nem ér itt véget. „Hozzátehetem“, folytatja a New York-i ügyvéd „hogy létezik egy Reynold nevezetű tanú. Ez ugyan nem látta a Tippit elleni támadást, de hallotta. Hallotta a lövéseket... Tett is róla tanúvallomást (azt hiszem, február elején vagy talán január végén), de kevéssel utána, amint egyszer úgy éjféltájt becsukta a boltját, valami férfi kilépett a rejtekéből és fejbe lőtte. A Tippiten elkövetett gyilkosságnak ez a tanúja mindeddig kórházban van, és a halállal küzd."

Ezek tehát nagyon különös dolgok. Egyébként Tippittel még találkozni fogunk. Egyelőre, hogy a kép teljes legyen, még egy jelentést idézek. 1963. november 22-én küldte Dallasból a Reuter hírügynökség, és egy nappal később nyomtatta ki a londoni Times: „Később, nem messze a merénylet színhelyétől, meggyilkolták az egyik dallasi rendőrt és a Titkos Szolgálat tagjá t“. Nyilvánvaló, hogy tévedés volt — csakhogy a tévedések száma túlontúl nagy.

„Valaki látta, hogy Oswald bement a Texas moziba“. Valaki? Ez a szembeszökőn bizonytalan beszéd nem egy ügyész szájába való. De még ha valóban látta volna is valaki: mi van abban? Mi oka lenne rá, hogy azonnal a rendőrséget hívja? Talán egy őrszem volt, aki a szolgálati rádión át hallotta Oswald személyleírását? Ezt a körülményt Wade bizonyára nem tartotta volna meg magának. Vagy valaki azok közül, akik látták, hogy Oswald (vagy valaki más) rálőtt Tippitre? Ilyesmit egyszer jeleztek is: „Egy ember, aki a közelben állt (a gyilkosság színhelyének közelében), beugrott egy rendőrkocsiba (bizonyára a Tippitébe) és felhívta (a szolgálati rádión) a rendőrtörzsöt.) (Time, 1963. november 29.) Csakhogy: 1. Wade egyetlen ilyen közelállóról“ sem tett említést. 2. Ez a jelenet nem a mozi előtt, hanem a Tizedik Keleti utcán játszódott volna le. 3. Azt a személyt, akiről a Time beszél, soha nem azonosították — s különben is, hogy milyen tanuk voltak ezek, már tudjuk.

Vagy talán Oswald más módon támasztott gyanút?

A rendőrség először is olyan értelemben beszélt, hogy a pénztárosnő hívta fel rá a figyelmet: állítólag észrevette, hogy Oswald állandóan egyik helyről a másikra költözik. (Time, 1963. november 29.) De ez a feltételezés csak addig tartotta magát, amíg valaki rá nem jött, hogy a pénztárosnő a termen kívül tartózkodik, és aligha figyelheti, mi történik odabent. Aztán következett a jegyszedőnő. Végül, ahogy Mark Lane írja,; „egy bizonyos ember a mozi előtt.“