Irodalmi Szemle, 1965

1965/8 - FIGYELŐ - Tolvaj Bertalan: Illyés Gyula: Ingyen lakoma

legkisebb is nagyobb volt annál, hogy tessék. Nem egyezett a természetével.

Végtelenül imponáló megfogalmazás ez, s ha irodalmi életünk rendellenes jelenségeire gondolunk, igazat kell adnunk Illyésnek. A Nagy Lajos-féle szerénység többet emelne némely fiatal írónk-költőnk tekintélyén, mint az önmagamutogatás. Igaz, a hencegés bizonyos mértékben velejár a fiatalos, kezdeti sikerekkel. Szerencsére már arra is van példa nálunk, hogy a heveskedő látva-Iáttatás menynyire letisztulhat az emberről, mennyire felelős, komoly szemléletet és magatartást eredményezhet, ha a világba tekintés nyomán megszűnünk „ki a legény a gáton“ kategóriában gondolkozni. Erre azonban csak az képes, . aki hittel és szeretettel van az iránt a közösség iránt, amelyből jött s amelyért ír, de azok iránt is, akik az írásban, ha nem is egyenrangú, de becsületes sorstársai.

A szerénységgel költőtulajdonságot érintettem. Babitscsal kapcsolatban Illyés kiemelten is foglalkozik ezzel. Jellegzetesen magyar költőtulajdonságoknak tartja a tárgyszerű látásmódot, a tudatosságot, a korszerűséget és a műveltségszomjat. S Babits előtt a sorban Balassit, Csokonait, Kölcseyt, Vörös- rnartyt, Petőfit, Aranyt említi. Vitathatatlan. Ezek a költői sajátságok egyre inkább jellemzői költőgárdánknak; szükségességüket, nélkülözhetetlenségüket a legtöbben vallják, s kialakításukra tudatosan törekednek. Hiányzik azonban még egy részükből az a vonás, amelyet Illyés Szabó Lőrincnél így fogalmazott meg: „Az igazi költők tárgyilagosak és felelősségtudók. A felhőkben a dilettánsok száll - dósnak." A költők a valóság szerelmesei kell, hogy legyenek.

Mindennek azonban a vers, az igazi vers a hitelesítője. De mitől vers a vers? Babits és Illyés szerint egyaránt „minden vers három részből áll, úgymint: a címéből, a törzséből és az aláírásából." A hozzá fűzött frappáns magyarázat szerint: „Attól, mit mond, hogyan mondja s ki mondja. Vagyis: ha megvan a tartalma, a formája és a — hitele."

Hazai irodalmi életünkben éppen a versfogalom értelmezése körül dúlnak ádáz harcok. Csupán a júniusi kritikai találkozó dühödt csetepatéira emlékeztetek. Illyés érvelése lehiggasztja a kedélyeket. „A jó vers első kívánalma, hogy minden elolvasott sora után kíváncsian várjuk a következőt... Meglepő rím, meglepő ritmus, meglepő képzettársítás... Meglepetéssel kezdeni a verset, ez még csak kunszt; a meglepés, vagyis az újszerűség irányában továbbvinni a verset és a saját logikája szerint befejezni, ezt hívják művészi teljesítménynek... Képesség kell továbbépíteni a meghökkentő látomást is, a meghökkentő eszmei anyagot is, a meghökkentő új dallamot is." Azt hiszem, csak fölöslegesen magyaráznék bele ezekbe a világos és egyértelmű mondatokba. Hány égetni való versünk akadna, ha ezek szerint a kritériumok szerint mérnénk! ,

És a hűség is, igenis, kritérium! Nem törölhető. Illyés a könyvben gyakran utal erre az egyik legdöntőbb költői ismérvre. Nagy költőről szólva írja: „Meglep rendkívüli erejével, hűségével, műveltségével." Más helyen: „A költő — népe őrszelleme legyen." Ne bagatellizáljuk egyelőre ennek a kritériumnak a jelentőségét!

Egy csillag vagy több csillag? Csak egyeduralkodó író-költőnek van helye a Nap alatt, vagy másra is eshet fény? „Minél több csillagot!" — hirdeti Illyés. „A csillagok nem homályosítják egymást, és a hajós annál nyugodtabban hajóz, minél többet lát maga fölött teljes ragyogásban." Időszerűbb okítás,, aminek irodalmi életünk hasznát venné, aligha jöhetne mostanság. Irodalmunk egészsége- sedési folyamatához jól és tartósan szerre előtt kellene tartanunk ezt a jelszót.

Solohov ez év nyarán Budapesten jártában hasonlóképpen nyilatkozott. A legnagyobbak véleménye nem is tér el lényegesen ebben a kérdésben. Sokszínű, sokrétű irodalomra van szükség, tartják. Életünk sokoldalúságát csak így vagyunk képesek kifejezni. Amikor tehát írói-költői rangsorolást akarunk végezni, higgadtabban kell a dologhoz kezdenünk. Valahogy úgy, ahogy Arany János mondta: „Miért ne lehetne, ami az életben annyiszor megtörténik, csínján, módjával megtenni az irodalomban is?“ Illyés mintha erre válaszolna: „A szerencsés nagy népek mellett mi bizony írói értékek dolgában is szegények vagyunk. De annyira még nem, hogy konokan épp a kincseink kiszórásával fitogtassunk bőséget.“

De itt már a kritika határát súroljuk. Illyés Osvát Ernő és Kosztolányi ürügyén mond el erről egyet s mást. „Ő — Osvát — a teremtő kritikus semmitől sem idegenkedhetett jobban, mint a részrehajlástól." Kosztolányi „az egész irodalmat egy rokonságnak érezte. Akit csak lehetett, megdicsért és biztatott. Nem látott mindenkiben épp istenfit, de Kazinczy- hoz hasonlóan mindenkit támogatott, aki az irodalomba került. Azt vallotta, hogy a legkisebb jó megsegítése többet ér, mint a leghevesebb hadakozás a rossz ellen." A módszer, amelyhez az elmúlt esztendőkben hozzászoktunk, jórészt más. Első hallásra talán furcsára rezonál rá a dobhártyánk. A vagdalkozó, személyeskedő, sértegető, olykor az emberi méltóságot is alázó „kritikai“ megjegyzések he