Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - Tőzsér Árpád: Nyári naplójegyzetek

getés, s udvarias hallgatás lett. A fiatal művészek a közönséget hibáztatták. Node majd Pozsonyban! — mondták akkor. Rá egy hónapra bemutatták a darabot Pozsonyban is. Ha lehet, ezt a bemutatót még nagyobb és közönyösebb csend fogadta, mint a komáromit. A Szabad Földművesen kívül egyetlen lapunk se foglalkozott vele, az újságírók, szakemberek kikerülték a színvallást. Pedig a darab minden sorával véleményre provokál. De kommentálatlan valóságával talán csak a gondolkodás „első fokán“ állókat (akikben a valóság észlelése váltja ki a gondolatot) provokálja, a gondolkodás „felsőbb fokán“ állóknak (akikben a gondolat váltja ki a gondolatot) ez a színház túl primitívnek tűnik. Hisz a Godot-ra várva is a betörők-börtöntöltelékek között aratta a legnagyobb sikert! Vagy pedig Hamadának van igaza, aki a Kulturný Životban Lukácsot korrigálja, kijelentve, hogy a jelen korszak legszembetűnőbb jegye valóban a liberalizálódás ugyan, csakhogy ez „nem a nézetek és alkotó elképzelések egészséges kicserélődésének liberalizmusa, hanem rendszerint erőtlen káosz, eklekticizmus, ad hoc tevékenység és hasonlók“. Az erős mortdanivalójú Adattárat bemutatták kétszer, sőt mi több, megjelent az Irodalmi Szemlében is, de utána valóban nem a nézetek egészséges kicserélése, egymásnak feszülése következett, hanem kényelmes hallgatás, közöny.

Az olvasástól a kritikaírásig

Az Irodalmi Szemle szerkesztősége és az írószövetség magyar tagozata júliusban vitaértekezletre hívta össze a hazai magyar kritika képviselőit. Turczel Lajos vitaindítóját az Új Szó teljes egészében lehozta, a „vitáról“ viszont sehol sem esett szó, talán azért, mert mint már annyiszor, újira kiderült, hogy nem tudunk vitatkozni, hiányzanak hozzá az érveink. Csak az irodalom életéről beszélgettünk több-kevesebb szenvedéllyel, s nem magáról az irodalomról. Oka talán irodalmáraink túl korai nagykorúsodásában van. S értem ezalatt azt a szomorú tényt, hogy a mi kritikusaink vagy recenzenseink már régen funkcióból „írják“ (ha nem „irtják“ persze) az irodalmat, mikor mégcsak olvasniok kéne azt. Megítélésem szerint kétféle kritika: pedagógiai (nevelő) kritika és filozófiai (rendszerező-értelmező) kritika létezik. A pedagógiai kritika összeveti az évszázadok során letisztult, a klasszikus irodalomból elvont normákkal a vizsgált művet, s azok szerint nyesegeti hibáit, simítja ráncait. A műalkotással ezt a kritikát szembeszegezni ostobaság. Az igazi mű jelenség, amelyet „kritizálni“ értelmetlenség, azt csak értelmezni, magyarázni és rendszerbe foglalni lehet. Mindkét kritikához egyként szükséges azonban a normák, a mércék: tehát a világirodalom ismerete a kezdettől napjainkig. Kritikát írni tehát olvasással kell kezdeni. Olvasni, s gyűjteni a világirodalmi érveket és ismérveket. A kinyilatkoztatások helyett tanuljunk meg érvelni s a rosszindulatú vá- daskádás helyett vitatkozni.

Az értekezlet összehívása persze így sem volt haszontalan és eredménytelen. Határozat született egy rendszeres évkönyv kiadására, amely az év legjobb kritikáit tartalmazza majd.

Táborozás és irodalom mint közös nevező

Mintha a nyár természet-izgalma az emberekre is átragadt volna. Májustól augusztusig egymást érték a gyorsuló szellemi mozgást kitapintani engedő rendezvények. Kezdődött a Jókai-napokkal, folytatódott az Adattár pozsonyi bemutatójával, a József Attila Klub néhány belső rendezvényével (például egy, a gyűjtés fontosságát hangsúlyozó népdalesttel), a gombaszögi Dalos-Táncos Találkozóval, a kassai Batsányi-emlékesttel, a kritikusok értekezletével, s befejeződött a pozsonyi, nyitrai, prágai, kassai ifjúsági klubok egyhetes nyári táborozáséval a Rozsnyó melletti Kőrösön. A szám szerint is tetszetős sor nemcsak a mozgás tényéről: belső görcsoldásról és külső feszültségfelengedésről is árulkodik. De főleg arról, hogy a tizenöt-húsz évig csak csoportra, vagy