Irodalmi Szemle, 1965
1965/7 - Kolozsvári Grandpierre Emil: Házasság mai módra
Vacsora után Dezső utána gondolt, hogy mi mindent szeretne megbeszélni a lánnyal az esküvő előtt. Némi torokköszörülés után megszólalt: — Azt hiszem, semmi akadálya sincs, hogy megbeszéljük a házasságunkkal kapcsolatos teendőket és összehangoljuk a házaséletről való elképzeléseinket, például, mi a te véleményed ... — Jé! — kiáltott fel Anikó s a nagy lábujjára meredt, mintha kísér tetet látna. Majd ollót hozott: — Pediküröznöm kell, de te csak beszélj, azért figyelek. — Egy pillanat — mondta Dezső, kiment a konyhára, tett-vett. Abban a reményben tért vissza a szobába, hogy Anikó azalatt rendbeszedte a lábát. — Te szereted Petőfit? — kérdezte a lány. — Én nem. Mit akartál szövegelni. Áhítattal hallgatlak, mint tagjelölt a párttitkárt. — Egy olyan nagyjelentőségű lépés előtt, mint a házasság, öntudatos ember mindent megfontol, mérlegre tesz, -latolgatja a kedvező és kedvezőtlen esélyeket. Én mindenesetre úgy határoztam, hogy teljesen új alapokra fektetem az életemet, hogy mi módon, azt majd kifejtem konkrétan ... — Mit gondolsz, ez csak keményedés vagy tyúkszem lesz belőle? — Véleményem szerint nem fajul tyúkszemmé — mondta mély sóhajtások között, ujjait egymásba fonta, megropogtatta: — Drágám, ha nem esik nehezedre, gondolkodj egy kicsit az én fejemmel. — Szívesen megtenném, de élettani képtelenség. — Mondd, nem tartod komoly dolognak a házasságot? — Már hogyne tartanám — felelt a lány s még egyszer szemügyre vette a gyanús keményedést. — A házasság olyan kispolgári intézmény, melyet a forradalom sem nélkülözhet. — Te bűbájos sátánfióka, próbáld megérteni, hogy ez a házasság életem legnagyobb fordulata, s nagyon zavar, hogy tyúkszemvágás közben beszéljek róla. — Egy szavadba kerül s abbahagyom. De nem látom értelmét. Én ezekkel a lábakkal megyek a házasságba, a tyúkszemeimet is magammal viszem. Okosabb lett volna előbb megáztatni. Már rég túl lennék rajta. Beülök a kádba, addig tvisztelj magadban, vagy tanulj portugálul. Csaó, csaó. Talán egy óra is beletelt, míg ismét megjelent. Dezső addig lejjebb szállította az igényeit: — Tulajdonképpen — mondta egy kissé idegesen — a problémákat menetközben is megoldhatjuk, tehát ez nem is sürgős, viszont a gyakorlati teendőkről döntenünk kell: mikor esküszünk, kiket hívunk meg, kik lesznek a tanúk... — Tde hallgass, Didili — mondta a lány, — most az öledbe ülök, hogy szét ne robbanj. Tudom, neked nagy dolog az esküvő, mondtad. De én nem akarok semmi arénát, kispolgári cirkuszt, mirtuszkoszorút, nyoszolyólányokat, nászindulót, esküvői lakomát, hogy a vén trógerok hülyüljenek, lucskosra nyalják a szájukat, célozgassanak a nászéjszakára. Semmit. Bemegyünk: kijövünk, mint házasok. Kész. Ügy fintorogsz, mint aki lenyelt egy gyufásskatulyát. — Természetesen. Minden kívánságod szerint lesz — mondta Dezső búsan. — Én valahogy másként szerettem volna, tudod, minden családban vannak hagyományok... Anikó a szavába vágott: — A hagyományok arra valók, hogy legyen mit felrúgni. Vasárnap nem. Akkor pihenünk. Szerda nem jó, csütörtök megint nem. Péntek sem... — A napokat az ujjain számlálta. — Szombat! Jó? — Remek, szombaton a hitvesed leszek! Szombaton Dezső már indulóban volt, mikor Anikó felcsörgette: — Már majréztam, hogy nem talállak a szobában, Didili. Halál gáz van, mára almás a frigy. — Mit akarsz mondani ? — kérdezte ingerülten. — Különmunkát kaptam, estig hajtom a melót, nem érek rá esküvőzni. — És ezt most mondod ? — Nekem is most mondták. Kínjában a testsúlyát cserélgette egyik lábáról a másikra, a tarkóját vakarta. — Ott vagy még ?
