Irodalmi Szemle, 1965
1965/7 - Bohumil Hrabal: Tánctanfolyam
— És most üljön le kérem —, mondta az ápoló, és amikor az elnökhelyettesnő leült, kiadta az újabb utasítást: — És most vesse át egyik lábát a másikon! Tenyere élével rövid ütést mért a kisasszony térde kalácsa alá, és megállapította: — Reflex majdnem nulla. A kéz ujjainak alig észrevehető kilengése, test enyhén oldalra dől. Szkizofrénia, tudathasadás. Egyszer majd nem megy haza, és behozzák oda... — mondta, és a plafon bal sarkára mutatott, ahol az elmegyógyintézetet sejtette. És a terembe besietett a táncmester, menet közben gyorsan ellenőrizte nadrágja sliccét, egyetlen kézmozdulattal leállította a zenét, és Hroudová kisasz- szonyra mutatott: — Majdnem elfelejtettem. Van itt egy hölgyünk! Hroudová kisasszony hangosan belefújt a zsebkendőjébe, és az ápoló elpirult. — A hölgyek — folytatta a mester —, ha megjelennek a szalonban, könnyű belépőt, úgynevezett entrée-t viselnek. És kiskendőt, rendszerint csipkét. Bizonyára látták Irene Dunnt a legújabb filmjében, hát kérem, olyan csipkekendőt... a hölgy a kendőcskét a ruha kivágásában helyezi el. És önök, uraim, jegyezzék meg — parancsolta, miközben gyorsan végigsimította a sliccét —, hogy ha a bálbizottság tagjává választják önöket, ami nagy megtiszteltetés ... és a bálon egy előkelő személyiség jelenik meg, akkor feltétlenül elébe kell menniök az előkelő személyiségnek, a ruhatárban el kell venniök felsőkabátját, és csak azután... mégpedig a harsonák ünnepélyes hangjai mellett vezethetik a pódiumhoz az előkelő személyiséget és kíséretét. Ezt a lelkűkre kötöm, uraim. — De kérem, én most hölgy vagyok — mondta a kéményseprőmester. — Most igen, de különben férfi, ugyebár... — kiáltott a táncmester, — egyébként az első kedvező hír megérkezett! A következő órára három hölgy ígérte meg részvételét! Most megyek és telefonálok a többiekért! — Kár, — mondta a kéményseprő. — Mi kár? — kérdezte a táncmester. — Hogy hölgyek lesznek... én már úgy megszoktam, hogy hölgyet játszok Jarda mellett, sohasem táncoltam még ilyen jól, ugye Jarda — mondta a kéményseprő, és gyengéd tekintetet vetett Timik mázoló úrra. — Úristen, ilyeneket ne mondjon nekem itt, mert konfliktusba kever a hatóságokkal, — kiáltotta a táncmester. — Karmester úr, tangót kérek! Mily szép egy május éj ott lenn Hawaiban! És én megyek telefonálni! — kiáltotta, megrázta a kezét, és manzsettája a csuklójára csúszott. Egy pillanat múlva újra megjelent a sziluett a tejüvegen, megigazította a manzsettáját, és valakinek a kezéből elfogadta a talpas poharat. A zongorista, aki fiatalkorában a Špírkben és az Öreg Hölgyben játszott, az édes tangó első üteménél könyökével lesodorta a billentyűkről a lószalámit, mire letérdelt, az egyik kezével tovább játszotta Hawait, a másikkal a lószalámit kereste a pianino alatt. Amikor megtalálta, a szájába dugta, és mind a két kezével folytatta Hawait, aztán jobb kezével három oktávval magasabbra transzponálta a melódiát, gyorsan leharapott egy darabot a szalámiból, és visszatette az utolsó oktávra. Három pár úgyszólván helyben táncolt, mialatt a kertészsegéd egyre fokozta a sebességet. — Mit beszél maga nekem itt —, haragudott a kéményseprőmester. — Miért ne tudna valaki márna érvényesülni? — kérdezte a cégvezető úr, és helyben táncolt a nyugdíjas törzsőrmester úrral. — Hát uraim — mondta a kéményseprőmester, és gyöngéden megérintette partnerét, azaz Jarda Timik mázoló- és lakkozómestert, akinek a füle tele volt színes festékfoltokkal —, az én nagyapám kéményseprő volt Benešovban. És a Nigrinben fogadott a sógorával, hogy ha majd Ferdinand d’Este főherceg Chotek grófnővel, mármint a feleségével templomba megy, akkor ő, mármint a nagyapám megtapogatja a grófnő vádliját. Hát vasárnap az összes iparosok ctt álltak a templom előtt frakkban, cilinderben. És amikor a főherceg meg
