Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - Lehocky Teréz: Kalózok alkonya

foga csapódik be a kalózkirály gályájába és mindjárt kettesével szaladnak át rajta a latin matrózok, maguk előtt tartva az ércpajzsot, s a többi tengerész utánuk, oldalt tartott pajzzsal, hogy kivédjék magukat a nyilak, lándzsák lövedékétől.

A nap is kibújik a felhői mögül, szinte szökdösik, elúszik előlük, hogy végignézhesse a tengeri drámát, ami odalent a kezdetét veszi.

A tagbaszakadt ágyékkötős kalózok halottak. A rómaiak serényen, mint a hangyák, mikor a sikló ellen indulnak, ellepik sűrű rajokban a legyőzött hajótestet. Mindegyik elsőnek akar belenyúlni a ládákba, ahol a mesés kincs hever. A hajó erősen ring a súlyuktól. Ezren is lehetnek rajta, ha nem többen.

Lent, a hajófenék rejtett kabinjában sebhelyes arcával térdepel a vén kalózcsászár. A naphoz imádkozik. S mikor rriár-már reccsennek a hozzá vezető falépcsők a győzők lépései alatt, megemeli a merítőajtó karikáját: a tengervíz harsogva bezúdul. „Én vagyok itt az Ősúr, a Minden“ és habzsolva végignyalja a hajóbörtönbe zárt fulladozó testeket, ki-be bújik a brokátcipellőkön, beleszagol a csiszolt,, illatszeres üvegcsébe, szétteregeti a kínai szövetet, belehullámzik a gyöngyházzal kirakott szelencébe. Csak akkor únja meg az új játékot, mikor az utolsó bugyborékok is fölszállnak a felszínére.

Aznap éjjel bódító furcsán közel szálltak a csillagok, a hold a tengerre lengett és fölszívta a halakat a tengerfenékről, majd elbarangolt a kalózpalotához, ezüst máglyákat gyújtva a csipkéin. Annak a fényénél indult el egy lenge árny, az éji óceánba, hogy megkeresse az elsüllyesztett roncsot. Puhán, nesztelenül úszik, csobogást alig hagy maga után. Azután lemerül a tengerfenékre, a fövényre. A sötétbe. Mély ének borzong feléje, folyton visszatérő, kezdetnélküli muzsika, ébreszti a csodás fátyolbokrokat és lépdel könnyedén a kagylóhéj-temetőn. Puha, síkos végtagok tolúlnak a combjára, hűvösek és zsibbasztanak, mint a halál. Talán sanda hal volt, vagy tengeri rák bajsza, talán a tenger moszat-szakálla, vagy hullák haja.

Rátalál a roncsra. De mi az? Nem 'is, kettő van itt, furcsán összenőve, mint az ikrek. Átlebeg a rohamhídon, a pajzsok, dárdák közt: rajtuk már a tenger trágyája.

Nincs sok ideje. Egyetlenegy testet keres: öreg, széltől cserzett sötét embert.

Visszahozza-e a partra, hogy eltemesse a hegyre, oda, ahol a holdsütötte szikláról zúgva hull a víz a mélybe. Megtalálta, nem találta? Ki tudja. A tenger hallgat. A tenger fösvény.

A tenger tréfás.

Ha egyszer kedve tartja, fölhozza őket a hínárból, a nyálkából. Elringatja, himbálja őket, mint a bölcsőt a jó anya, végtelen időn át, egyforma, szép, lassú ütemre.

S a hajósnép látja a gálya-roncsok furcsa nászát, vadul vitorlázik el a láthatárról, olyan gyorsan, hogy lemaradnak mögöttük a csillagok ezrei és hulló üstökösök.