Irodalmi Szemle, 1965
1965/7 - Lehocky Teréz: Kalózok alkonya
hetetlen vár kacag le rájuk, se bejárat, se öböl hozzájuk, isten se tudja, hogyan lehet hozzájuk férni a hadihajókkal, hogy megostromolhassák. Hogyan is mérkőzzenek meg a legádázabb tengeribetyárokkal, mikor a vizen a római csak elvétve harcol és eleve megveti a matrózmesterséget, míg ezek úgyszólván a hullámtaréjon születtek, folyvást a sósvizen gázolnak és a szárazföldön esetlenek, akár a fókák. És ráadásul az admirális úgy bánik velük, mint a hímes- tojással. Arra mérget lehet venni, hogy a kalózok Pompeius magatartását gyengeségnek fogják magyarázni, megnő az önbizalmuk és csakazértis körömszakadtáig fogják védeni még a barlangokat is, ahová a sajkáikat dugni szokták. Hallgatagok hát, morózusak, de az imperátor mással van elfoglalva, minthogy a kedélyüket elemezze. Úgyis tudja, hányadán van velük. A parancsnoki hídra megy, a tengert szemléli megint összehúzott szemekkel. Nem téved. A nagy- árbóc kosarából a strázsa kürtön jelenti, de maga is tisztán látja, hogy őrhajó jön. Igen, csakis az őrhajó lehet ilyen túlkeskeny gyorsvitorlás. Hadifurfang- ból tengervizűre van festve a bordája. A tizedes, aki a virradatban f ölhág belőle, már a kötéllépcsőn kiáltozza: — Korakesien felől hatvan kalózhajó közelít! Riadó. Nem nagyon kell anauarcha vezénylése. Gép módjára készülnek az ütközetre. A fölösleges terhet kidobják, vagy átrakják sebtiben a trénha jókra, nehogy a könnyű siklásban valamilyen ballaszt gátolja őket. Amikor a navis praetoriára, az admirálisi hajónak az árbocára fölhúzzák a piros harci lobogót, behúzzák a vitorlákat. Ügy vigyáznak rájuk, akár a szemük világára. Szégyen és butaság kifeszített vitorlákkal maradni a csatában. Ügy fest az, mintha készenlétben lennének, hogy bármikor megfussanak. Pár szempillantás még, fölhúzzák a vas- macskákat, az árbocok lehasalnak. Mindegyik csatagályán csak a kisvitorla pufók ábrázata szegül ellen a reggeli szélnek. Készen vannak. Senki se ügyel most a smaragd színű tengerre, mely minden pillanatban megújul száz alakban. Sirályok fehérezüst szárnya szeli át a mesekék eget. Lent az ormótlan hajótestek alján hullámok locsognak és törnek szét habbá. Olyan béke honol, hogy szinte kedve kerekedne az embernek lefeküdni, hogy a tenger morajlása elaltassa. Később szörnyen kegyetlenül tűz a nap, a hajófenékben a fullasztó hőség miatt elbóbiskolnak az evezősök. A súlyos, izzadt fejük a mellükre kókad. Arra ébrednek a félálomból, hogy a pausarius, az ösztönző rájuk kiált. Megragadják a nehéz evezőket, nem kíváncsiak, nem kérdeznek, csak húzzák taktusra a lapátokat, ahogy a fenékparancsnok bottal kiütögeti. Ha kell, ugyanezzel az evezővel harcolni is fognak: megsuhintják körbe és elhajítják, -mint a parittyát. így tanította be őket a taktusmester kint a szárazon. — Egy, kettő, egy, kettő, egy, kettő... — ezek az „egyek“ hosszabbnak hangzanak a végnélküli féléjszakákon, amit idelent töltenek a tengervíz bűzében. Semmi mást nem hallanak, se a dobogást, se a kiáltozást, csak ezt az „egy, kettőt, egy, kettőt“ és rögvest rá az evezőknek a nyikorgását, amikor megfordulnak a bőrrel kibélelt hajólyukakon. Pedig fönt igen érdekes komédia folyik. Maga a kalózkirály, Athenodoros jön a hada közepén, bíborgályán. Aranylemezek védik vas helyett a hajójának orrát, színarany a szent-horgonya és ő maga nagy kora ellenére is öntudattal áll. Kezét a derékszíjjába süllyeszti, egyik lába az emelvényen, mint ahogy a hősöket szokták kifaragni a szobrászok. Dárda fúródik a navis praetoriába. Ez a hadüzenet. És ez a bizonyíték, hogy igenis, nem tolvajbanda vagyunk, hanem katonaállam szigorú fegyelemmel. Egy furcsa vízi ország, ahová mindenkit befogadunk, ha az élet megbántotta. Mindegy milyen nyelven beszél, s hogy szabad-e vagy rabszolga. — Hajítsd el te is a dárdát! — parancsolja Pompeius a matróznak. A tisztek fanyalogva nézik, mint tegz eleget az admirálisuk a hadi illemnek. Mintha a vízi betyár a sárgasávos lebbenyében egyenrangú ellenfél volna.
