Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - Lehocky Teréz: Kalózok alkonya

A csata sorsa nem kétséges. A rómaiak túlerőben vannak. Ötemeletes hajító- titánjaik hömpölyögnek az utonállók ellen. A fedett fedélzet alól százhúsz matróz lődözhet bátran a nyitott kalózgályákra.

Először a rómaiak páncélos behemótjai indulnak a küzdelembe. A háromszáz pár evező csattanva szeli a vizet. Siklanak, mint a vízipók, egyenest a zsivá- nyok sűrű rajban várakozó bárkáihoz, hogy közéjük fúródva a katapultákkal halomra lőjjék a meztelentestű barbárokat.

— Az evezőket behúzni! — hangzik a hajótorony fülkéjében az új parancs.

Azonnal eltűnnek éktelen nyikorgással mind. Az iromba hadigályák a nagy súlyuknál fogva még jókora darabot siklanak előre. A legénységük ordítozással tüzeli magát. Ki látja, ki hallja ilyenkor, hogy a haramiák a hajóikról a tengerbe vetik magukat, majd nesztelen úszással a lomha cirkálók, anyahajók alá bújnak. Sokáig bírják lélekzetvétel nélkül, egyik-másik azelőtt gyöngyhalász volt, mi az ilyennek egy kis bolyongás a kormányrúd sodronykötele körül. Egy nyisszan- tás a kétélű baltával és az ember csuromvizesen kéredzkedik vissza az övéihez, hogy végignézze művét.

Lám, hiába akar fordulgatni a mény-kő nagy gálya, hogy a megszokott játékkal kitérjen az ellen kampóharca elől, a manőver csak nem sikerül. Csupa bedöglött óriásként vesztegelnek, moccanni se tudnak és mindenestül bekerítették őket.

Távolról azt se tudják, mi történt. A tengerészek büszkeségei, a mamuthok, a cirkálók meginognak, eldőlnek, mint a pityókás ember. Először a hátsójuk merül víz alá, aztán az eléjük, és óriási tölcsérrel, örvénnyel süllyednek el.

A gigászok pusztulásáért bosszúval akar felelni a római tengernép. Egyszerre indul meg valamennyi hajójuk, a dárdák, a dorongok átszúrják a kalózok bőrvitorláit, a katapulták kilövik a gyújtónyilak ezreit. A száraz, gyantás fenyőhajók lángra lobbannak, kibírhatatlan hőség körülöttük, úsznak még egy darabig, nevessen. Fölállítják itt-ott az árbocot, hozzá erősítik a vas-husángot és meghimbálják, akár a faltörő kost. Veszélyes támadás ez, mert ha a vas visszalendül, a saját soraikban is leteríti az áldozataikat, de veszett jókedvvel ugranak félre, valahányszor feléjük leng. Üjra meg újra meghintázzák, hogy magával rántson ■embert, árbocot és vitorlát.

A bátrak közül a legbátrabbak közelharcra, ökölre mennelk. Vaskampókkal, nagy erővel magukhoz húzzák a kalóz vitorlást, átugrálnak a véden és hemperegve ütik, csépelik egymást, sokszor párosán is a tengerbe hemperegve.

Délutánra jár az idő csak és mégis lassan-lassan kísérteties este ereszkedik le. Talán a tenger gyászolja a sok testet, ami rajta úszkál, a hordók, lécek és ládák között, hogy aztán végleg elmerüljön és a tenger a csontjaikból korállt alakítson. Az imént még csak halk szél próbálgatta szíves szárnyát és most meg torkaszakadtából bömböl, akár egy őskori szörnyeteg. A hullámverés robajában ordítani kell s nem győzik meregetni a tengervizet, ami bezúdul a bordaréseken. Korlát, fedélzet egyszerűen nincs, mint ahogy lassan nincs római se, se kalóz, csak csupa rettegő, fogadkozó ember.

Virradatra újra kacag a tenger, kópé szelek nyargalnak rajta ártatlanul.

A látóhatáron nincs egy kalózhajó se.

Muszáj utánuk menni Korakeison és Antikrag os felé, az erődökhöz.

Nem harc ez, csak bevonulás. Maguk a kalózok mondják, merre vannak az öblök, teingervájta barlangok, ahol szerszámot, fali létrát, láncokat és csatabárkát dugdosnak. Igen, van hajógyár is, hatalmas szál fenyőkkel, beismerik, ki az orgazda-sziget, ki a szövetséges. Dehogyis árulkodnak. Unják a vízimesterséget. Meg aztán amnesztiát kapnak. Nem kérdi ezentúl senki tőlük, kalandor vagy-e, vagy szökött rabszolga.

Pompeius, mint máskor, most is elléptet a soraik előtt. Határozottan fölismeri a latin fizimiskát a zsidó, a görög és a szír mellett. Vannak közöttük Sertorius hívek, gazdátlan zsoldosok, pártütő tisztek. Nem baj. Kezdjék el újra. Húszezren vannak. Ügy sincs parasztja Rómának. Meg itt is a sok város, amit Tigranes földigrombolt és elnéptelenített, hogy Tigranokertát fölépíthesse.