Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - Duba Gyula: Rohanó felhőrongyok a gép körül

ja őket a repülőtér. Valóban, a másodpilóta még egyszer megjelent és azt mondta, hogy a repülőtér átvonuló vihar és erős szél miatt nem fogadja őket. Kétezer ötszáz méter magasságban a város felett fognak körözni, amíg a vihar elvonul.

Szavait súlyos csend fogadta. Ez ellen semmit sem tehetnek. S a tehetetlenség érzésének kemény marka fullasztóan tudja szorítani az emberi szívet. Majdnem két óráig repültek még azután. Az agy motorja ilyenkor dübörögve dolgozik, mintha szét akarná vetni a koponyát és egyre azt zakatolja, meddig lesz elég a benzin, meddig elég ... ? Nem sejtették, merre járnak, honnan, hova repülnek, lassan beléfásultak a motorok robajába és az utazótér zárt világának mozdulatlanságába. A földön nem láttak fényeket, a másodpilóta sem jött ki többé hozzájuk, magukra utalva repültek, minden jele nélkül annak, hogy a világ tudomást venne róluk és figyeli ég és föld között lebegő sorsukat...

Sokat ült kávéházakban, amíg az asz- szonyt nem ismerte. Nagyon gyakran egyedül. Késő éjszaka, amikor még nem volt kedve kimenni az állomásra, ahol abban az időben aludt, éjfél felé szinte kétségbeesetten várta, hogy bejöjjön valami ismerős, akit asztalához hívhat és elbeszélgethet vele. Érezni akarta, hogy érdeklődnek utána, hogy nincs egyedül és a személye, a gondolatai kellenek valakinek. Ki tudná, hány esetben nem jött senki, s ilyenkor kegyetlen erővel érezte a magány, a lehangoló visszhangtalanság érzését. Valami elvont értelmetlenséget érzett, melynek nem volt tárgya, vagy indoka, csak hatása és kellemetlen utóíze, másnapra, harmadnapra, a napok és hetek egész sorára... Eszébe jutott, hogy azok a magányos éjszakák hasonlítottak ehhez a repüléshez, éppen olyan kliátástalannak és nyomasztónak tűntek, mint ez a kényszerű körözés. Nem a félelem mozdult meg benne, egyénisége tiltakozott a tehetetlenség szörnyű érzése ellen. Ezekben a pillanatokban saját gyengeségét is megsejtette. Megérezte, hogy az a maga magába vetett végtelen hite, mely az írásra és ítélet mondásra késztette, nem minden és néha kevés lehet. De nem... erről az asszonynak nem szabad megtudnia semmit, mert egészen kétségbeesne. Az asszony másképp ismeri őt.

Körülnézett a gépben, nézte az utasok megnyúlt, fáradt arcát és látta, hogy a helyzetbe való belétörődés kényszerétől lassan kihúnynak szemükben a belső fények, pislákoló, fáradt gyertyává szürkül a szemük, erőtlenné, mint a defektet kapott és az úttest szélére tolt autó stopp- lámpájának a fénye. Zárt világ ez itt, melybe kívülről nem érkéznek jelek. S az ember önmagára van utalva, hogy megfejtse és elviselje önmagát és megbirkózzon kicsi gondjaival és nagy retteneteivel. Legalább egy apró fénypont villanna fel ott alant valahol, parányi, de bíztató jele annak, hogy valahol tudhatnak róluk és számon tartják kényszerű röptüket, hogy van még valaki ebben a rettenetes és végtelen sötétségben, nem csak ők. Ha belé- kiálthatna az éjszakába, a rohanó felhőkbe, hogy hallják, hogy meghallják az ablakokon túl is... odalenn, ahol kezdődik a nagyvilág...

A repülőtérről autóbusz vitte be őket a város felé. Egész úton hallgattak, nem néztek egymásra, a gondolataikkal foglalkoztak. Lehetetlennek tűnt most azonnal áttörni a kettőjük közé telepedett csendet, először a lelkűk tapogatózott a másik felé. S a lélek kezei óvatos kezek, ujjai roppant érzékenyek és bátortalanok, félénken fonódnak egymásba, hogy később annál elvá- laszthatatlanabbul összekapcsolódjanak.

— Sört akartál inni — mondta az asz- szony, amikor kiszálltak az autóbuszból —, úgy emlékszem, hogy vacsorát és sört emlegettél...

— Igen — lélegzett nagyot az újságíró —, éppen azon gondolkodom, hogy hová menjünk.

Az első korsó sör és a vacsora hangulata azonnal feloldotta köztük a feszültséget. A három levegőben töltött óra bűvölete, mely mindkettőjükre hatott, megtört, egyszerre visszataláltak önmagukhoz. Hosszan beszélgettek arról, hogy hova látogatnak majd el, kutatva a régi emlékek, kettőjük történetének emlékei után. Sokat nevettek, az asszony is sokat nevetett és nyoma sem látszott rajta a félelemnek. Apróságokat meséltek, kis történetkéket, melyekre oly jó visszaemlékezni. Szemük szüntelen a másik tekintetét kereste. Nagyon szerették egymást azon az éjszakán.