Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - Duba Gyula: Rohanó felhőrongyok a gép körül

Talán nem vesznek észre bennünket, gon­dolta ... marhaság, mondta aztán mind­járt magának, az asszony annyira feltűnő jelenség ebben a gyülevész társaságban, lehetetlen, hogy észre ne vegyenek. Igazam volt, morogta két perc múlva ... Mit mon­dasz, drágám, kérdezte az asszony, de ak­kor a dülöngélő vagány, aki az előbb jelkelt és jeléjük indult, már le is ült az asztaluk­hoz. Szilvapálinka bűzét lehelte rájuk, az asszonyhoz kezdett beszélni és őt figye­lembe se vette. Mindég így kezdtek vere­kedni, egyikük belékötött miakibe, s ami­kor már megütötték egymást, a többi is rárohant az áldozatra. Egyenként gyáva sakálok voltak, de meg kell adni, hogy együtt félelmetesen törekedtek. Az asz- szony riadtan figyelte kettőjüket és nem tudta, mit tegyen. Vedd a táskádat és menj ki, mintha WC-re mennél, súgta feléje, várj rám a bejárat előtt! Menj már, sürgette, amikor látta, hogy habozik ... Hová kicsi­kém, kérdezte a vagány az asszonyt, még igazában nem is szórakoztunk... Az asz- szony végre eltűnt a lépcsők hajlatában. Jobb kezével álion vágta a vagányt és be­lökte egy asztál alá. Ahogy felfutott a lép­csőkön, hallotta maga mögött a kiáltozást. Gyorsan, fogta meg a kijáratnál az asz- szony kezét, mindjárt itt vannak!... Be­rántotta őt egy kapu alá és behúzódtak egy ajtómélyedésbe. Érezte a testén, hogy remeg és hallotta a foga vacogását. Minek hoztam ide, szidta önmagát, az ördögnek kellett idehoznom!... Az utcán futó lép­tek dobogtak és harsányan kiáltoztak, tálán tíz percig kereshették őket. A kapu alá nem jöttek be. Bolondok, mondta az újságíró, azt hitték, futni fogok egy tűsarkú cipős nővel... ? Igazán bántottak volna, ha meg­találnak, kérdezte később az asszony és még mindig borzongott. A lelket is kiverik belőlem, ha a kezük közé kerülök, mondta ő, ismerem őket... Gyerünk, — fogta meg a kezét. Az asszony nem akart az ablak mellé ülni, a szélső ülésre ült, azt mondta, nem akarja látni maguk alatt a fényeket. Nem is nézett ki az ablakon. Odakünn egészen sötét volt és ez olyan érzéssel töltötte el őket, mintha a világ a gép belsejére kor­látozódna, odakünn, a fehér alumínium fa­lakon túl csak űr van és feneketlen éjsza­ka. , A gép rövid időn belül a viharos zóna magasságába ért. A férfi eldöntötte magá­ban, hogy meg kell törnie a hallgatást, valamit mondania kell, bármit, de beszélni valamit, hogy az asszony ne gondoljon ál­landóan a félelemre. Nem tehet róla, hogy fél... Nézte a profilját, ahogy fejét kissé leiszegve maga elé néz. Istenem, mennyire ismeri ezt a profilt, éppen ezt, ebből a szögből és magasságból nézve. Éjfélbe nyú­ló utcai csavargásaikon vésődött belé gö­rögös arcéle, amikor a homályban alig tudta felismerni és ujjaival tapogatta ki kör­vonalait. S ahogy az utcai lámpák fénye felé közeledtek, vonásról vonásra váltak határozottabbá, élettel telibbé arcának rész­letei. Ha így az arcélét nézte, feltörő me­legséget és forró ragaszkodást érzett irán­ta. Beszélnie kell hozzá. — Furcsa érzés meglett férfiakkal talál­kozni, akiktől tíz évvel ezelőtt az életre ké­szülve váltál el. Ma legtöbbjük vezető egyé­niség a munkahelyén és családja van ... — Nevetett. — Micsoda nagy szavakat han­goztattunk akkoriban az életről! Kilépünk az életbe, mondtuk az ifjúsági szövetség gyűlésein, fel kell rá készülni, hogy kilé­pünk ... ! A tanáraink is azt mondták, hogy készüljünk fel alaposan, mert valóban ki­lépünk az életbe. A repülőgép testét szüntelenül rázta a remegés és az asszony ezt figyelte, mint ahogy az orvos figyeli a nagybeteg pulzu­sát. Nem látott ki az ablakon, de így is látta, lelki szemeivel látta, hogy a felhők marcangolják a gép testét. Az utasok nagy része aludni próbált, néhányan újságot ol­vastak, vagy halkan beszélgettek. — Na és — folytatta a férfi —, egyszerre kiléptünk az életbe és mi történt? Semmi. Nagy semmi történt... — Találkoztál velem az életben — szólalt meg először az asszony —, ez történt. — Még mindig maga elé nézett és arcélét mutatta a férfinek. Az újságíró elpirult és melegen megcsó­kolta őt. — Te csacsi... az már azután volt! Először semmi nem történt, nagyon sokáig semmi az égvilágon ... aztán jöttél te ... Erről még nem beszéltem ... Oldalra hajtott fejjel megnézte őt és mosolygott. — Már mondtam, hogy csak beszélni tudsz ... már egyszer megmondtam ... — Meg írni... azt is mondtad ... — Igen, azt is ... Nagyon komolyan nézte őt az asszony és ez megdöbbentette. — Gondolkoztál már azon, amit a taná­raid mondtak, hogy az életre fel kell ké­

Next

/
Oldalképek
Tartalom