Irodalmi Szemle, 1965

1965/7 - Duba Gyula: Rohanó felhőrongyok a gép körül

— Elmegyünk — mondta határozottan —, talán már szombaton ... Nem néztek egymásra. Érezték, hogy kö­zeledik az indulás ideje. — Végig kellene egyszer járnunk az összes mulatókat — folytatta habozva az újságíró —, ahová akkor jártunk ... Fel kell idéznünk az akkori hangulatokat. — Valóban — nézte elgondolkozva a ko­nyakot az asszony —, talán fel kellene elevenítenünk az akkori hangulatokat. — Azt a kapualjat is felkeressük a Duna parton. Tudod melyiket, ahová a lámpa fénye nem ért el... — Tudom... a Duna parton. Még nem felejtettem el. — Szenzációs lesz — lelkendezett a férfi —, kérek előleget a könyvemre, hogy elég pénzünk legyen és mindent összejárunk. Nem gondolod, hogy szenzációs lesz ... ? — De igen... biztosan az lesz. — Valóban hiszed, hogy szenzációs lesz? Gondolkodott és kiitta a konyakot. — Igen ... valóban hiszem, hogy szenzá­ciós lesz. Az újságíró nagyot lélegzett és mosoly­gott. Melegen megsímogatta az asszony arcát. — Tudtam — mondta —, nagyszerű em­ber vagy. Indulásig még két percük volt. A férfi visszaadta az üres poharakat és újakat kért, de az asszony már nem itta meg a magáét, csak ült és fáradtan simogatta a homlokát. A férfi egy hajtásra kiitta a féldecit, fizetett és határozottan mondta a feleségének: — Gyere, édesem, mindjárt repül a gép! Nem várta meg, hogy az asszony felkel­jen, előreindult. — Viszontlátásra... — mondta az a fe- hérkötényes lánynak. — Viszontlátásra — köszönt neki vissza a lány. Künn egészen sötét volt. Erősen fújt a szél, arculvágta, hogy beléborzongott. A férfi az épület előtt várta. Belékarolt és ahogy a gép felé mentek, bronzszínű, dús kontya alatt puhán megcsókolta a nyakát. — Velem kell jönnöd, mert hozzám tar­tozol — mondta neki melegen. Nem volt lakása akkoriban, hol az állo­máson, hol meg egy barátjánál lakott. Néha mulatókban és kávéházakban töltötte az éjszakát, és nappal aludt, ligeti padokon, strandon, vagy kint az erdőben, ahol nem jártak kirándulók. Nyár volt, nem gondolt a télre, csak arra, hogy minél hűebben leírja amit érez és gondol. A műszaki szá­mítások egyenleteit és a gépek törvé­nyeit messze maga mögött érezte. Sok pénzt keresett és sokat költött. Nem volt állása, életmódjának nem voltak törvé­nyei, csak kerete és jó, vagy rossz napjai. Mámoros és józan napjai. Az asszonyt ek­kor ismerte meg egészen véletlenül és meg - ígérte, hogy mutat neki egy olyan világot, amilyet nem ismer. Nem is ismerhet, mert nem volt alkalma megismerni, és azt sem tudhatja, hogy létezik ilyen világ. Tudott egy zenés pincehelyiséget, ahová a város alvilága járt, ezt akarta megmutatni. A lebujban gyakran verekedtek, veszélyes helynek ismerték a városban és kissé kér­kedve mesélte az asszonynak, hogy oda jár. Meg akarta még mondani, hogy ha oda­mennek, ne öltözzön feltűnően, mert a szép nő megvadítja az ottani férfiakat, aztán úgy döntött, mégsem szól semmit. Legyen minden úgy, ahogy lennie kell. Nyolc óra körül találkoztak és amíg sétál­tak a mulató felé, egyre mesélte az asz- szonynak, hogy milyen egzotikus helyre mennek most. De amikor lementek a lép- csőkön a pincébe és benéztek a hosszú helyiségbe, az asszony kijelentette, hogy nem megy be. Gyere nyugodtan, mondta neki, ne félj, ha velem vagy ...! Még egy fél percig álldogált ott, aztán belékarolt, egész lényén idegenkedés és nyugtalanság tükröződött, de vele ment. A kijárathoz közel ültek le. Arra gondolt, hogy ha el kell tűnni, innen könnyebb lesz kimenniük. Bort kért és figyelmeztette az asszonyt, hogy nézzen jól körül. A helyiség csak félig volt tele, néhány matróz, tucatnyi hanyagul öl­tözött és túlzottan kifestett nő és vagy kétszer annyi férfi ült az asztalok mellett. A zene már jászott, de még senki nem táncolt. Jól nézz körül, mondta még egy­szer az újságíró, ez itt az alvilág ... Nem is tudtam, hogy még van alvilág, csodál­kozott az asszony... Még van, de csak belépővel lehet látogatni, mondta kissé büszkén ... Nincs belépőm ... De nekem van és vendéget is hozhatok... Néhányan már táncoltak, amikor a hat vagány be­jött és leült egy sarokasztalhoz. Ismerte őket, tudta, hogy valami még történni fog. Ne nézz rájuk, figyelmeztette az asszonyt, egyedül ezekre ne nézz soha!... Ezek a legveszedelmesebbek ... Szeme sarkából ag­gódva figyelte, hogy féldeciket kérnek és vizsgálni kezdik a mulató közönségét. So­sem táncoltak, nőket sem igyekeztek sze­rezni maguknak, csak ittak és verekedtek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom