Irodalmi Szemle, 1965
1965/7 - Duba Gyula: Rohanó felhőrongyok a gép körül
Gondoskodtak rólad egész életedben és mindig tudtad, hogy másnap mire ébredsz ... ! Csodálkoztam is, hogy mégis velem maradsz. — Tudom — mondta hangosan is —, a biztonságot én is szeretem, de egyszer, valamikor elvesztettem, már nem emlékszem rá, hogy mikor. S azóta egészen megszoktam, hogy nincs. Nem hiányzik ... Nagyszerű két hónapot töltött tíz évvel ezelőtt a pilzeni Skoda műveknél. Ragyogó nyár volt s neki zsebében a kitüntetéssel letett érettségi vizsgák bizonyítványa. Üzemi gyakorlatán fehér köpenyben ült a rajztáblája mellett és egy hidraulikus sajtó szerkezeti elemeit tervezte. Már önálló feladatokkal bízták meg, mert felismerték fegyelmezett technikai gondolkodása értékeit. Szabályszerűnek és biztonságosnak tűnt minden a számára, szeptemberben várta a főiskola, tanulmányai végén a mérnöki diploma. Egyenesen felfelé ívelő életút at látott maga előtt, melynek végén valami nagyszerű üzem, vagy tervezőiroda állt... Egyszer valami problémája adódott a sajtológép szelepeivel és lement a melegen sajtoló csarnokba, ahol a hajómotorok tengelyét alakították. A toronymagas hidraulikus prés alá tíz tonnás, izzó acél- ingotot helyezett a futódaru. Amikor a segédmunkások megfelelő helyzetbe fordították, a vezérlőasztalnál a mester érzékenyen elmozdított néhány kart és a tonnányi sajtolófej puhán összenyomta az ingotot. A deformációnál szürke, elégett acélréteg pergett róla alá, az emberekről patakokban csörgött az izzadtság a hőségben. A daru fordított egyet az acélon és a sajtolófej tovább nyújtotta, mint a gazd- asszony keze az engedelmes, puha tésztát. Szerette nézni a sajtolok munkáját. Néha érzékileg is megpróbálta elképzelni azt az óriási erőt, mellyel a fej az ingotra nehezedik, de ez sosem sikerült neki. Csak az erő jelenlétét érezte — s érdekes módon ezt mintegy önmagában is érezte —, talán azért, mert tudta, hogy ha ő állna a mester helyébe, a karok mellé, neki is engedelmeskednének azok a roppant erők. Sokáig érezte magában ezt az erőt és biztonságot még azután is, amikor már a főiskolára járt. A törés akkor állt be, amikor írni kezdett. Igen, az írás hozta magával a törést. S a bizonytalanság érzése hívatlanul is a nyomában járt... Mentek egymás mellett a repülőtér büféje felé, az asszony magával vitte a kézitáskáját. Az újságíró egy szóvail sem próbálta meggyőzni, hogy a repülőgépen utazzon tovább. A földön is erős szél fújt, lenyugodott a nap. Sötétedés előtti idő volt, amikor a szem még jól lát, de az érzékek már éjszakához készülődnek. A repülőgép mozdulatlan légcsavarjaival és világító, kerek ablakaival mögöttük maradt. Az asszony nem nézett hátra, látni sem akarta többé a fehér gépet. Nem tehetek róla, hogy félek, gondolta, ilyen vagyok ... A büfében tarka címkés üvegek álltak a pulton, mögöttük fehér kötényes nő várta a rendelésüket. — Mit kérsz, szivem? — kérdezte az újságíró. — Konyakot, vagy gint? — Mindegy — felelte az asszony —, egészen mindegy, hogy konyakot, vagy gint iszom ... Két konyakot kért és ahogy a fehér - kötényes nő elébük tette a pohárkákat, koccintott és ott a pult mellett állva kiitta a magáét. Az asszony csak félig itta a poharat. Utána szódát ivott. Az újságíró kért még egy konyakot és leültek egy kis asztalka mellé. — Negyven perc múlva Pozsonyban vagyunk — jegyezte meg a férfi és újból ivott, de most csak félig itta ki a féldecit — beülünk egy vendéglőbe és megvacsorázunk, én pedig megiszok néhány korsó sört. Az asszony se nem helyeselt, sem ellent nem mondott. Kiitta a konyakját, a férfi is az övét és hozott még kettőt, szódával. — Veled soha semmi nem történhet? — kérdezte az asszony. — Ügye azt mondtad, hogy veled soha semmi nem történhet... ? — Igen — nézett rá a férfi —, ebben biztos vagyok. Van aki istenben hisz, gondolta, én abban hiszek, hogy mindig minden jól végződik. Megnézte az óráját. Tíz percük volt még az indulásig. — Régen nem voltunk már a La Palo- mában — nézett kissé zavartan a feleségére —, el kell már mennünk egyszer, hogy a régi idők eszünkbe jussanak. Nem gondolod, hogy el kellene mennünk a La Palo- mába ? — Elmehetünk — vont vállat a felesége —, tudod, hogy bármikor bárhová elmehetünk ... tőlünk függ, hová megyünk ...
