Irodalmi Szemle, 1965
1965/7 - Duba Gyula: Rohanó felhőrongyok a gép körül
nig futott, soha nem látott tájakon, hegyek lábánál, fenyvesek között, sötét alagutak mélyén át újból ki a napvilágra. Valami ösztönös szemérem nem engedte, hogy megkérdezze, mikor érnek már Kassára, attól félt, nem értik meg és kinevetik. Az állomások nem ismerősek, az emberek sem mondanak számára semmit. Egyedül a táj füve, fája, vize és bokra ismerős otthonról, meg a hegyoldalakon legelésző, tarka tehenek, de ezek ugyan nem mondanak neki semmit arról, hogy merre jár ...! Hat óra tájban értek Kassára. Mindenki kiszállt. Itt vagyok hát, gondolta, eddig eljutottam... Virágos park közepén, hatalmas fák alatt ment a város felé. Táskája nem volt, kabátját a vállára vetette és nézelődött. Néha megtapogatta belsőzsebét, ezer koronát tartott benne egy kék borítékban. Erre az ezer koronára úgy gondolt, mint egy mlágot hódító fegyverre, sosem volt még ennyi pénze egyszerre. Egy hídon túl soktornyú és fenséges templom állta útját. Sokáig nézte a kőcirádáin társalgó, szaporabeszédő csókákat, aztán elindult az emberektől és villamoscsilingeléstől zajos utcán, de csak annyira ment el, hogy mindég lássa a templom legmagasabb tornyát. Egyetlen biztos tájékozódási pont az ide- genségben. Amikor az utcán kigyúltak a lámpák, visszajött a templomhoz és kivilágítva újra megbámulta. Aztán a park felé indult. Sokáig üldögélt egy fapadon és nézte a szökőkutakat. Nem volt még álmos, egy kertvendéglő kerítése mellett ácsor- gott, majd bement egy korsó sörre. Tizenegykor bezárták a vendéglőt, a város moraja is halkult és a park egészen elcsendesedett. A bokrok rezzenés nélkül ültek a sötétben, mint odahaza a tyúkok ülőkéjükön. Nem volt kedve az állomásra menni aludni. Dúslombú bokor alá terítette a kabátját és ráheveredett. Meleg az éjszaka, csak fel ne fedezzék a szúnyogok. Arcra- borulva aludt el a fűben, a bokor alatt. Nem ébredt fel egész éjszaka. Hajnalban nagyot nyújtózott és zsebkendőjével letörülte arcáról a harmatot. A bokrokon madarak daloltak, embernek sehol semmi nyoma. Amikor a nap éppen a templom tornya mellől nézte őt, elindult megkeresni az iskolát... A repülőgépet egyre gyakrabban érték a széllökések. Imbolygása rendszeressé vált, néha métereket esett. A gép belsejében az utasok elcsendesedtek, mindenki önmagával foglalkozott. Az asszony már félt, pedig a felhőrongyok még nem fogták körül a gépet. Hallgatott, nem mondta, hogy fél, de szembogara nagyra tágult és mélyén ott ült a rettenet. A férfi látta arcán a rettegést és nem akarta, hogy féljen. — Figyelj rám — mondta neki —, ne nézz ki az ablakon, de rám figyelj! — Nem tudok rád figyelni — panaszos árnyak bújkáltak a hangjában —, bármin gondolkodom, mindig az jut eszembe, hogy kétezer méter magasban vagyunk, könyörtelen sziklák és éles kövek felett, és semmi nem tart... alattunk csak űr és szakadék... — Ezek a gépek abszolút biztosak — próbálta őt meggyőzni a férfi —, ismerem a technikai adataikat. A legmegbízhatóbb középtávú gépek Európában ... S különben is biztonsággal tervezik őket. Megtanítlak repülőgépet tervezni, jó — és ránevetett. Az asszony is elmosolyodott és arra gondolt, hogy elmúlt már az az idő, amikor a férfi gépeket tudott tervezni. Más ember lett azóta, feloldódott benne a géptervező logikája és gyakorlati érzéke és ha ma azt hiszi magáról, hogy használható gépeket tudna tervezni, mindez csak műszaki tanulmányainak haszontalan reminiszcenciája, mellyel becsapja önmagát. Meg is mondta neki. — Nem tudsz te már gépeket tervezni... túl fegyelmezetlen vagy ahhoz. Te már csak írni tudsz. A férfi nem először hallotta ezt, mogorva lett és kimért. Megsértődött. — Csak ... ? Ahogy gondolod, édesem... te jobban tudod. — Beszélni és írni tudsz — mondta még a nő —, semmi egyebet, aminek értéke van. S ez... — habozott — egyszer kevés lehet ... Sötét felhőrongyok tűntek fel a távolban és rohamosan közeledtek, űzte őket a szél a gép felé. Ügy rohantak végig a hegyek felett, mint egy éhes farkascsorda a menekülő szarvas nyomán. Amikor elérték a gépet, vadul megtámadták a szárnyait, a törzsét. Felbőgtek a motorok, a jobbszárny magasra vágódott, egészen oldalra billent a gép és szétszórta a felhődarabokat. Félelmetes és megdöbbentő küzdelmet vívott, mert a szétszórt felhőrongyok helyébe egyre újabbak jöttek, még vadabbak és rosszindulatúbbak, s egészen úgy tűnt, mintha fáradna a küzdelemben. Az asszony először mondta, hogy fél. — Te nem félsz? — kérdezte. — Ne tagadd le, hogy te is félsz ...! .