Irodalmi Szemle, 1965
1965/7 - Fábry Zoltán: Cantata profana
tikus ember- és állatsorsot egybenézi, összefogja. íme, a Fassett-közölte adalék. Bartók beszél: „Hogy melegedhetnek fel újra azok az emberek, amíg emlékezni tudnak a valamikor utcáknak ismert sötét, fagyott labirintusokra, amelyeken a döglött lovak mozdulatlan hegyei feküdtek, úgy, ahogy egymásra húlltak s nagy darab húsokat téptek vagy vágtak ki belőlük, hogy megmentsék az ezernyi éhezőt az éhhaláltól? Nem fáznak-e gyógyíthatatlanúl egész életükben azoknak a fagyott húsdaraboknak az emlékétől, amiket megettek?“ — Hová jutottunk a szarvasok tiszta forrásvizétől, kreaturális szabadság-vágyától?! Emberek, állatok sorsa a „Hóhéridőkben“ eggyé keveredett; a fátumcinikus bakaszó — ágyútöltelék — szörnyű értelmet kapott. Gyilkolt és gyilkoló kollektivitás értelmetlensége tobzódott. A Cantata profana visszájára fordult. Karl Jaspers a lovat még a szabadsággal egyenlítette: „A ló meghozta az ember elszakadását a földtől, szabad teret, szabadságot adott.“ Mi lett a lóval és mi lett magával Jaspersszel ?! Karl Jaspers ma az atombomba filozófusa, az atomháború megzavarodottja: riasztója és sugallója, gyanús arcú tagadója és igenlője. A tegnapi ló-likvidálást nyomon követheti a holnapi emberpusztulás: az atomfasizmus katasztrófanihilizmusa. „Őrzök, vigyázzatok a strázsán“, intett a kezdet kezdetén a folyamatos elkötelezettségre Ady Endre, mert az erdők, éjek, a nagy riadások s a kísértetek megmaradtak: az imperializmusban az „éjjel rendje“ állandósul. Szabolcsi Bence a Bartók- és József Attila-viszonylatot a virrasztó ember helyével és helyzetével magyarázza: „A virrasztás parancsa: ebben állott legfőbb rokonságunk.“ A virrasztás parancsa megmaradt és megnövekedett: ma elkötelezettebben és felfoko- zottabban kell szabaddá tennünk az utakat a tisztavízű, szennyezetlen forráshoz. Nem véletlen, hogy egy magyar költői antológia a tisztaság szigorú címet viseli, és Bede Anna új verskötete „Szigorú tavasz“-rÖl énekel! „Meggyógyítani a jelent, ez az egyetlen, ami fontos“, mondotta Bartók. És ezt a parancsot szellemember csak a Bartókkal egyjelentésű tiszta szigorúsággal követheti. A szellem: erkölcs. Bartók ez erkölcs fehér izzása. Bartók: morális világtünemény. Magyar volt, aki a népzenében a „komponista anyanyelvét“ érzékelte, tisztelte és gyakorolta. Grillparzer egyik epigrammájában még a magyar zenei cigánykodástól óvta a világot: „Den Magyarizmus halté so fern als möglich dir; Man fühlt sonst, dass du doch nur Zigeuner auf dem Klavier“. (Tartsd Magad távol a magyarizmustól; nem más ez, mint cigánykodás a zongorán.) Bartók ma a magyarság világkincse: zenei és morális világfenomén. Egység, töretlenség és maradéktalanság, mely párját ritkítja. Példaképünk.
