Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Tadeusz Róžewicz: Adattár (Tőzsér Árpád fordítása)
vak! (A hős növekvő meghatódással és lelkesedéssel beszél.) A NAGYBÁCSI: S te mivel foglalkozol mostanában, Tóni? Ilonka mondta, hogy Párizsban voltál. A HŐS: Igen, voltam. A NAGYBÁCSI: No és ott mi van, mi újság, mondhatnál nekem valamit Párizsról. Én már ebben az életben nem látom meg ... A nénéd is kíváncsi rá. A HŐS: Örömmel, bácsikám. A NAGYBÁCSI: Nem loptad talán az isten szent napját? A HŐS: Talán nem. A NAGYBÁCSI: S hogyan élnek ott az emberek? A HŐS: Élnek, éldegélnek... így is, úgy is (Cigarettát vesz elő.) ... Nem akarsz rágyújtani? Francia cigaretta. A NAGYBÁCSI: Ha francia akkor kettőt veszek. A HŐS: Vettem Párizsban egy kis gyufát, mosdószappant is vettem Párizsban és fogkefét, borotvapengét, inget, illatszereket, szandált, biztosítótűt, gombostűket, közönséges tűket. (A Vének kara valamilyen fényképeket nézeget. Nevetgélnek, anekdotákat mesélnek egymásnak — itt-ott egy szót kiérteni.) A NAGYBÁCSI: S mi újság ott kint a művészetben, az irodalomban, s a politikában? A HŐS: Ez is, az is! Sok minden! Nem éppen egyszerű. Tudod, bácsikám, életnagyságban láttam Napoleont, a pápát, a királyt, s valamennyit rózsaszín viaszból. Párizsban sok salátát és sajtot esznek, és sok sört isznak, a konyhák természetesen franciák. A NAGYBÁCSI: Akkor hát egy kicsit kiszellőztetted magad és vehettél is valamit. A HŐS: Tudod bácsikám, az egész várost valami kékes köd takarja, olyan mint a szesz. A NAGYBÁCSI (egy kis hallgatás után): De ... nekem úgy tűnik, hogy egy kicsit furcsán viselkedsz. No, Karcsi, Karcsikám, Mi bánt? A HŐS: Tudod, bácsikám... Kár erről beszélni... Tapsoltam ... Kiabáltam ... A NAGYBÁCSI: Hogyan, hogy: „Tapsoltam“? A HŐS: Pontosan úgy: tapsoltam. A NAGYBÁCSI: Mindenki tapsolt. A HŐS: Mi közöm nekem a többiekhez. Én magamról gondolkozom. Tapsoltam. A NAGYBÁCSI: Gyerek vagy, Peti! Picasso is tapsolt. A HŐS: Bácsikám! Bácsikám ... A NAGYBÁCSI: No mit akarsz mondani, Karcsikám? A HŐS: Én tudom, hogy sokan tapsoltak, de ők már azt elfelejtették. Most az autómárkák érdeklik őket, vagy karneválokra járnak, de én még mindig össze-összeteszem a kezem, az a taps még mindig tapsol bennem. Néha olyan óriási taps tör ki a bensőmben! Olyan üres vagyok, mint a bazilika éjszaka. A taps, bácsikám, a taps... (Csend.) A NAGYBÁCSI: Ti nyápicok és gyengék vagytok valamennyien. S vannak köztetek kopaszok is, négy szál hajjal. S mit mondjak erre? A ti tapsotok semmi. De én emlékszem, hogy egyszer zavargások idején belehajítottuk a parancsnokunkat a paradicsomlevesbe. Várj csak várj, hogy is hívták...? A HŐS: A levesbe? A NAGYBÁCSI: A katlanban éppen paradicsom- leves főtt... Akkor nyugtalan idők jártak, különféle zavargások, lázadások, egyszóval minden fortyogott... S a parancsnok konyhaellenőrzésre jött. A leves az egész kompánia számára főtt, belehajítottuk és a katlanra rátettük a fedőt. S megfőtt, bajszostul. Megfőtt a sarkantyúja is, a kitüntetései is. Még most is nevetnem kell, ha-rágondolok. (A Nagybácsi megveregeti a Hős vállát.) Nagyon érzékeny a lelkiismereted. De én feloldozlak! A HŐS: Szomorú vagyok, bácsikám. Tudod, mikor kicsi voltam, lovat játszottam. Lóvá változtam, s lobogó sörénnyel futkároz- tam az udvaron és az utcákon. S most már bácsikám nem tudok visszaváltozni emberré, pedig már iskolaigazgató vagyok. Szeretném a földet túrni, előkotorni néhány szem krumplit, s megsütni neked, bácsikám. A krumplinak szürke, durva héja van. A közepe fehér, porhanyós és forró. Az életben egyszer szeretnék én is egy saját almafát, ágakkal, levelekkel, virágokkal és almákkal... Már olyan rég nem ültem árnyékban. Az alma áttetsző viaszréteggel van bevonva, az ilyen almán nagyon világosan kivehetők az ujjlenyomatok. Az almák a gallyakon lógnak. A kezemre várnak. Mint a lányok ... A NAGYBÁCSI: No Karcsi, visszajössz-e hát? Várunk rád valamennyien. A mama is s a lányok. A HŐS: Nem mehetek, bácsikám. A NAGYBÁCSI: Még nem etted, ittad magad eléggé tele? A HŐS: Bácsikám, egyre nagyobb és nagyobb az étvágyam. Ha kinyitom a szám egész városokat nyelnék el, embereket és épületeket, képeket és pusztákat, televízoro-
