Irodalmi Szemle, 1965

1965/6 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Edward Albee: A modern amerikai dráma (tanulmányrészlet)

A tudatos próbálkozás az egyéni stílus megváltoztatására — hogy a szerző lépést tartson a kor szellemével — az író számára nagyon nehéz és természetellenes folyamat Az effajta erőfeszítések rendszerint kínosak. Ezzel kapcsolatban legyen szabad megemlítenem egy költői estet a ma már zárva levő Living Theatreben. Ez az est a kísérleti színházmozgalom legbecsvágyóbb próbálkozása volt. A nézőtéren mintegy háromszáz ember gyűlt össze. Fiatal költők léptek fel: Allen Ginsberg, Gregory Corso, és velük együtt Paul Goodman, egy idősebb, ötven körüli, verset, prózát, drámát és esszét író férfi, aki már „befutott“

— sőt előbb ismerték őt szociológusnak, mint stilisztának. Ginsberg és Corso természetesen szavaltak, hiszen az előadott művek stílusuknak megfeleltek. Szegény Goodman viszont, aki műveit eddig hagyományos szellemben írta, és ezek bizony csak nagy ritkán keltettek figyelmet egy-egy találó, ötletes fordulatukkal — kétségbeejtőn izzadni kezdett. Üj verseit szavalta, fiatalnak akart látszani, ahhoz a nemzedékhez akart tartozni, amelyet Ginsberg és Corso képviseltek — szánalmasan és kínosan hatott. Ez egy olyan költő példája, aki természetes énjét a megváltozott időknek próbálja alávetni. Ez sohasem vagy legalábbis nagyon ritkán sikerül valakinek.

Természetes az, hogy egy nagy tehetség feltűnésekor — akinek hatása az esztétika egész területét érinti — minden író, korra való tekintet nélkül — befolyása alá kerül, kivételt csupán az képez, aki tudatosan ellenszegül minden befolyásnak. Csupán az öntudat abnormális duzzadtságában szenvedő író nem kerül más kiváló egyéniség befolyása alá. Megrendítene és kínosan érintene, ha Miller egyszerre úgy kezdene írni, mint Beckett, csak azért, mert olyan formát próbál, amilyennel Miller még nem próbálkozott. Helytelenítem, ha egy író tudatosan törekszik ilyesmire. Mások befolyását — Szofoklesztől Brechtig — minden író átveszi. Hasznosítja e hatásokat. Az a fontos, hogy jól megválogatva, a maga esztétikájához alkalmazza. Ennek köszönheti majd, hogy jobban, mélyebben megérti saját alkotását is. Stílusának változása sohasem jöhet létre tudatosan vagy erőszakolt tudatossággal. Már az sem egészséges, ha az író ilyesmin töpreng Ha valaki mérlegelni kezdi azokat a hatásokat, amelyek alá került — eljuthat olyan kényszerszükségszerűséghez, hogy gondolkodni kezd az írás abbahagyásáról. Már az is komoly gondokat okoz, ha saját stílusunkat fontolgatjuk, esetleg az is, ha harmadik személyben elmélkedünk önmagunkról. Az írás művészete nem tudatos.

Bizalmatlan vagyok az avantgarde megszokott értelmezésével szemben. Közel van hozzám az a meghatározás, amelyet annak idején egy rendkivü intelligens zeneszerző és zenekritikus, Virgil Thompson fogalmazott meg Eric Satie életművének szentelt egyik hangversenye után: az avantgarde a művészetben

nem áll kifejezetten az élen, hanem korához való viszonyában kissé oldalt. Ha tehát az igazán korszerű színházat nevezzük avant- gardenak — akkor minden rendberv van. Sok ember azonban ezeket a fogalmakat összetéveszti.

Nem hiszem, hogy Williams-t az avantgarde írói közé sorolhatnánk. Színdarabjai tökéletesek, a színház poétája ő e szó jelentőségének teljes értelmében. A színház-költészet meghatározását maga dolgozta ki és érvényesíti. A költészet — legalábbis az amerikai színházban — nem azonos értékű a verssel. E fogalmak összetévesztése elértéktelenítette Maxwell Anderson költői művét; tévedése valójában csak annyi volt, hogy a színház költészetét a verssel azonosította. Lillian Hellmannal és Arthur Millerrel szemben — akik a jó felépítésű darabszerkezet értelmében Ibsen közvetlen követői — Williams a Csehov utáni hagyományokból táplálkozik. Egyetlen műve, amelyben kísérletileg elhajlik a csehovi naturalizmustól, a Camino Real, de ezt a próbálkozást — megvallom — nem egészen értem. Williams egész biztosan eredeti egyéniség, páratlan a maga nemében, aki a prózát költészetté magasztosítja. Csodálom életművét, elismerem írásművészetének tökélyét, de semmiképpen sem tarthatom őt újítónak.

Amennyivel könnyebb felmérni az avantgarde hatását, annyival nehezebb meghatározni további velejáróit. Valahogy úgy, mint a zenében. így mondják: Schoenberg, Webern, elektronikus zene — tudjuk —, mindennek Wagner az eredete, de további szerteágazásai és összefüggései kevéssé ismertek

A színházi avantgarde iránti felszíni lelkesedés időszaka után ma néhány amerikai kritikusnál éppen ellentétes reakció észlelhető. Ez a dolgok természetes folyamata, s ez alól nincs vagy majdnem nincs kivétel. A kritikusok — szerepüknek megfelelően — mintegy természetszerűen kell, hogy a hagyományokhoz ragaszkodjanak. Megjegyzéseiket ugyanis a nyilvánosságra vonatkoztatják, és a nyilvánosság — mint már mondottam — nem tart lépést a korral. Ha a kritikusok az alkotás más formáival foglalkoznának, beérnék az írókat. A kritikusok véleményének általában nem tulajdoníthatunk túlságosan nagy jelentőséget, még a legjobbaknak, sőt Mary McCar- thynak sem. Mary McCarthy kitűnő kritikus, de igazán csak akkor válik érdekessé, amikor támadásba lendül valaki ellen. A kritikusok többségénél ez így van. Megkísérlik saját stílusukat kifejteni s látszólagos objektivitásuk nevében nyársra húzzák az írót, hogy aztán a tűz felett megforgassák.

Amennyiben az elkötelezettségről beszélünk

— bár nem tartom abszolút értéknek, mégis úgy vélem, hogy minden jó és értékes színmű kell, hogy valahová tartozzon. Csak az űrben lebegő írásművészet lehetne elkötelezettség nélkül. Nincs olyan tartós értékű dráma, amely ne tartozna valahová — ez