Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Edward Albee: A modern amerikai dráma (tanulmányrészlet)
egyszerűen lehetetlen. Az elkötelezettség fogalma azonban nem szűkíthető le — mint az a múltban oly sokszor megtörtént —, de a mű irodalmi értékét sem lehet elhatárolni attól a módszertől, ahogyan a tartalom kifejezésre jutott. Vegyük csak Ibsen példáját. Ibsen színművet írt a szifiliszről (ugyan egyáltalán nincs szó benne a bujakórról, hanem egészen másról), és más is írhat a vérbajról. Am Ibsen műve túléli amazt, mert értékesebb annál. Maga a társadalmi elkötelezettség természetesen még nem biztosítja a tökélyt, és ráadásul az ún. elkötelezett színművek többsége pokolian unalmas. A harmincas években a nagy gazdasági válság idején, sőt a második világháború kitöréséig sok amerikai szerző írt színdarabot, amelyek a baloldali politikának voltak elkötelezve. Ezek a színművek elsüllyedtek, mert irodalmi értékük nem múlta felül politikai kihatásukat Az elkötelezettség kérdéséről Angliában élénk viták folynak. A legutóbbi Edinburghi Fesztivál idején találkoztam ezzel az angol drámaírókkal folytatott vita közben. Olyan benyomásom volt, mintha nem tudták volna, mihez vannak elkötelezve. Ügy is lehetne mondani, hogy az elkötelezettséghez voltak elkötelezve... Az angol drámaírók idestova tizenkét esztendeje felfedeztek valamit, amire másutt már jó huszonöt évvel ezelőtt sor került. Felfedezték ugyanis az ún. alacsonyabb társadalmi osztályok létezését. Végeredményben nem árt, ha valamire ők is rájöttek. A fiatal angol drámaírók közül kétségkívül Harold Pinter a legjobb. John Osbornet ma nehéz társadalmilag elkötelezettnek tekinteni — nagy sikerei voltak, megtollasodott. Arnold Wesker, ez az érdekes és nagyon tehetséges fiatalember most olyan dolgokkal foglalkozik, amely sok ember szemében naivnak tűnhet. Szerintem inkább ködös és naív politikai érzékkel figyeli azt, ami történik. Az sincs kizárva, hogy maguk az angolok teremtettek olyan szokatlan helyzetet, amelyben megengedhetik maguknak a célszerűtlen teoretikusok szerepét játszani. Századunk kiváló britt drámaíróinak többsége Írországból származik: Wilde, Shaw, Yeats, Behan. Reméljük, hogy egyszer majd angol drámaírók új nemzedéke is jelentkezik Angliában éppúgy, mint talán Franciaország is megéri egyszer az olyan drámaírók jelentkezését, akik franciák. Jelenleg csak Genet ilyen. Nehéz megmondani azt, hogy Dürrenmatt miért nem olyan népszerű az Egyesült Államokban, mint Európában, bár A milliomosnő látogatása c. darabját New Yorkban 550 ízben játszották Ez a statisztikai adat persze nem mérvadó; a város nagysága is szerepet játszik ebben. Nem hiszem, hogy az amerikai közönség szellemi tunyasága volna az oka Dürrenmatt rpnyhe fogadtatásának. Ám Dürrenmatt alkotásához való viszony sem lehet egy ország kulturális fokmérője. Lehetséges, hogy egyes borfajtákhoz hasonlóan Dürrenmatt is nehezen bírja a tengeri utat. Beckett, Genet, Ionesco erős borok, ezek már jobban bírják. Nem látok jelentősebb különbséget a színházhoz szokott amerikai közönség és az európai között. Talán csak annyit, hogy az európai néző számára a színház szokás, akár az olvasás. A hagyományok közötti különbség dolga az egész. Egyes európai országokban megállapítottam, hogy nincs olyasfajta kísérleti színház, mint hazámban. Viszont Európában nagyon tetszett a repertoár-színházak széles hálózata, amely az Egyesült Államokban jelenleg a megoldás stádiumában van. A nézőknek a színházhoz való viszonyában azonban nem vettem észre különbséget, talán éppen azért, mert New Yorkban vannak színházaink a Broadwayon, de vannak off-Broadway színházaink is. Érzésem szerint Európában és az Egyesült Államokban is azonos mennyiségű néző jár színházba egyrészt azért, hogy meneküljön önmagától, másrészt, hogy magába nézzen. Ford. H. L.
