Irodalmi Szemle, 1965

1965/6 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - Edward Albee: A modern amerikai dráma (tanulmányrészlet)

hogy az Egyesült Államokban a próbák rendszere csak négy hetet engedélyez egy mű színrevitelére, ilyen lehetősége szerzőnek sehol sincsen. Nagyritkán mégis előfordul, hogy kezdő szerző színpadra érett játékot hoz. A bemutatkozás, a premier azonban oly rosszul végződhet,^ hogy nem egy szerzőnek teljesen kedvét szegné a további íráshoz, ha a darabot az eredeti formájában engednék egy rendes színházba. A mi színpadunk másik feladata tehát az, hogy tehetséges, de nem éppen tehetős szerzőknek kísérleti lehetőséget biztosítson.

1964 január havában bemutatunk egy színdarabot, melynek címe: The Funny House of the Negro. Ez egy nem mindennapi, látomásokkal induló egyfelvonásos, amelyet egy harminckét éves néger asszony, Adrienne Kennedy írt. A szerzőnő velem együtt dolgozott a „dramaturgiai műhely“-ben, amelyet az elmúlt évben és azelőtt vezettem. Darabját nem egy vegyes műsorban visszük színre, hanem esténként kétszer játsszuk majd. A jegyeket természetesen olcsóbban árusítjuk. Ezt a módszert azért választottuk, mert Adrienne Kennedy darabja rendkívül erős és megismételhetetlen, más színműhöz való sorolása egy közös műsorban határozottan gyengítené színházi hatását. Csakis egy másik Kennedy-darabbal lehetne színre vinni. Egyébként nemrég fejezte be második művét és belefogott a harmadikba is. Ezek olyan igényes darabok lesznek, hogy színrevitelük lehetősége még csak képzeletünkben létezik. Mindezek ellenére, ha Adrienne Kennedy bizonyos gondolati fegyelemre szoktatja önmagát, a hatvanas évek legjobb drámaírói közé juthat.

Ami a vezetésünk alatt álló színházak további tervét illeti, még nincs pontosan kitűzve. Elvileg évadonként 4 bemutatót tervezünk, vagyis színpadonként kettőt-kettőt. Amerikai viszonyok között — főleg kísérleti színházban

— az egész évadra nehéz színészeket szerződtetni. Adrienne Kennedy darabja után megkíséreljük színre vinni a velünk együtt dolgozó negyven fiatal drámaíró egyikének művét. Természetesen nem lennénk soviniszták abban az esetben, ha időközben valami jó európai darab tűnne fel.

Adrienne Kennedy mellett van jó néhány drámaírónk, akik a múlt évben jelentkeztek először, és egyelőre a nyilvánosság nem ismeri őket Vannak drámaíróink, akik már szert tettek bizonyos hírnévre, és műveik — bár nem mindig jók — figyelmet érdemelnek. Megemlíthetem Jack Gelbert, a The Connection szerzőjét, Jack Richardsont, akinek Gallows Humor c. darabja ugyan New Yorkban megbukott (ennek ellenére én kitűnő drámaírónak tartom), Arthur Kopittot, aki viszont Oh, Dad, poor Dad c. színdarabjának köszönheti sikerét, vagy Arnold Weinsteint, a fiatal és érdekes kísérletezőt.

Ma még, alig néhány esztendő múltán, nehéz megjósolni, milyen irányban fejlődik tovább az

új dráma, és hatása eléri-e a Csehov okozta fordulat hatásfokát. Az bizonyos, hogy az ódon keretek töredeinek. Kezdetben volt a francia avantgarde, amelyet egyébként írek, románok és spanyolok hoztak létre. Franciaország képes arra, hogy új dolgokat alkosson, de nem becsüli meg azokat. Emlékezzünk csak vissza arra, hogy kezdetben Ionesco darabjai is megbuktak, és előadásukon csak négy-öt néző lézengett. Mégsem kétséges, hogy Beckett, Genet és Ionesco áttörtek a színházat körülfogó korláton. Ionescot tehetséges írónak tartom, bár túlságosan hódol az intellektuális bohóckodásnak. Véleményem szerint hiányzik belőle a szükséges komolyság, és így csak a humor marad, míg pl. Beckettnél mindkettő megtalálható. Az az érzésem, hogy Ionesco egyénileg nem áll ki azért, amit ír. Bár lehet, hogy a „Haldoklik a király“ ... kivétel. Ezt a darabot betegsége alatt írta Ionesco, amikor a halál gondolatával foglalkozott. Azért szerepel ebben a szív, vagy Ionesco különleges szíve, mert a szívbaj volt az, ami őt annak idején ágyba döntötte Talán nem is kellene őt bírálnunk, hiszen pl. én is tudatosan haladtam az ő nyomdokain az Amerikai álom c. színdarabomban. Végül pedig az is lehetséges, hogy Ionesco jelentősége később mutatkozik meg a maga teljességében és életműve túléli őt.

így vagy amúgy, mindegy, a fordulat mégis megtörtént. Korai volna még arról beszélni, vajon felhasználják-e az új vívmányokat a kultusz különböző területein. Az Egyesült Államokban pl. a színházi hagyományok gyökerei erősen a naturalizmus talajába kapaszkodnak. Harold Clurman is több ízben foglalkozott ezzel. Emlékszem, hogy egyik írásában, a The Nationban így szól: Ne feledjük, hogy bármivel kísérletezünk, színházunk — a francia színházzal szemben — mélyen Ibsen és Csehov hagyományaiból táplálkozik. S bár a színházi hagyományok kétségkívül hatnak a drámaírókra, alkotó munkájuk eredménye nemcsak a honi színházi tradíciótól függ, hanem attól is, hogy mit és hogyan írnak más országokban. Egy síkban haladni az írásművészet terén, és figyelmen kívül hagyni azt, ami másutt történik, óhatatlanul görcsös merevséghez és egy hagyományhoz való kötöttséghez vezet.

Egy valami bizonyos: a dráma fejlődése sokrétű. A negyven-ötven éves írónemzedék továbbra is úgy ír majd, mint ma. Miller — Miller marad, Williams pedig Williams, Lillian Hellrrmii megmarad a társadalmi realizmus (nem szocialista realizmus) mellett, S. N. Behrman továbbra is komédiákat ír, míg William Inge drámát a középnyugati naplementéről. Elmer Rice valószínűleg többet egyáltalán nem ír, mert túlságosan elkeseredett. Mellettük azonban már új nemzedék nő fel — Gelber, Kopitt, Weinstein, Kennedy — olyan írói nemzedék, amely természetszerűen és tudat alatt aláveti magát az új dráma befolyásának.