Irodalmi Szemle, 1965

1965/6 - FIGYELŐ - Bajomi Lázár Endre: A szürrealista költészet (Részlet a szerző Szürrealizmus című készülő könyvéből)

Ez azonban éppen olyan ellentmondásos cél, mint amilyen paradox az önműködő írás mint eszköz: a homályos és sejtelmes Abszolutum csak délibáb, amely rendszerint éppen akkor illan el, amikor már meg akarjuk ragadni, s a legegyénibb lángész sem tudja levetkőzni teljesen az évezredek rutinját, még akkor sem, ha Novalis szerint „álmodni és ugyanakkor nem álmodni olyan szintézis, amelyre csak a zseni képes“. Nem csoda hát, ha a szürrealisták sem tudtak tovább jutni, mint Rimbaud, sem a célkitűzésben, sem a megvalósításban

— amint arra már Valéry is rámutatott. Erre a viszonylagos kudarcra a legjobb példa megint maga Breton, aki általános vélemény szerint elsősorban a prózában tűnik ki. Hozzátehetjük azonban: ha csak mint poétát vizsgáljuk, akkor is rögtön szembetűnik, hogy a retorika üldözőjének és a régi rímek, ritmusok megvetőjének lendületes prózaverseiben is ott lüktet a ritmus, megtalálható az ismétlődés, sőt olykor már-már bizonyos dikciós dallam is, azaz a kifejezés, a stílus ősi művi jellege ellentétben áll a költő szépelienes szándékával.

Körülbelül hasonló eredményre jutunk, ha Éluard-t, vagyis azt a költőt tekintjük, akit a legnagyobb szürrealista poétának tartanak, illetve — s itt azonnal ezzel a jellemző megszorítással kell élnünk — aki talán a legnagyobb a szürrealista mozgalomból kinőtt költők közt. Éluard költészete egyébként éppen azt igazolja, hogy a meg nem munkált homály önmagában még nem poézis; látszat-lebegése, spontán bugyogó vers-forrása ellenére minden költeménye harc, tudatos küzdelem eredménye. Bár többé kevésbé híven végigküzdötte Aragon is Breton oldalán a szürrealista csatározásokat, az ő szemében a formabontó acsar- kodás nem hiú handabandázás volt, nem a botrányt, a feltűnést kereste, hanem az egyszerűséget és a tisztaságot, és még a szürrealista lázongás hevében is megmaradt aránylag tapintatos, halk szavú, finom poétának. Szép verseket írt mindig, noha a szürrealisták száműzték a szépség fogalmát. Annyira nem volt a szabadon előtörő képzettársítás poétája, hogy — horribilo dictu! — olykor még a régi francia précioux hagyomány hímpora is felfelcsillan áttetsző sorain, ami Scéve vagy Gi- raudoux rokonává teszi. Az ő esetében tulajdonképpen, ha más változatban is, a modernségnek és a hagyományosságnak ugyanaz a dialektikus egysége él tovább, mint Apollinaire-nél.

Ha a többi jeles szürrealista poéta munkásságát vizsgáljuk, körülbelül ugyanerre az eredményre jutunk: amennyiben igazán tehetségesek, tehát nemcsak a divatos automatizmust

vagy a meghökkentő képalkotást lovagolják meg, illetve egyszerűen valóban költők, bizonyos mértékig paradox módon azért azok, mert túljutottak a szürrealizmuson, s a szigorú művészellenes elvek ellenére igenis vállalták a tudatos művész szerepét. Az igazi költőnek a tudattalan bányája csak nyersanyagot nyújt és az álom is csak faragatlan kőtömböket vet felszínre, melyekből csak megmunkálva lesznek drágakövek. Caillois-nak van igaza: az éjszaka mélyéről felhozott tüzek csak odalenn szikráznak, idefent a napfény elhomályosítja őket. Amikor Breton és hű követői a szellem önműködésére tették a hangsúlyt „az alkotásnak csak egyetlen mozzanatát vették figyelembe — amint azt Aragon megírta a EUROPE folyóiratban (1937) — s ez az egy nem helyettesíthette a többit“. Annál kevésbé, mert — amint azt ugyancsak Aragon már 1924-ben észrevette (a REVUE EUROPÉENNE-ben megjelent könyvismertetésében): az önműködő írás egy kaptafára húzza a kifejezés eszközeit, másrészt a tudattalanban is megtalálhatók a társadalmi tartalmak. Nyilván ez a magyarázata annak, hogy a szürrealizmusból nem kiemelkedő költők írásai, vagyis az átlagos szürrealista versek — noha elvben a legvégletesebb, legromantikusabb egyénkultuszra épülnek — eléggé jellegtelenek, s Valéry nem nagyon túlzott, amikor azt mondta, hogy „ha valaki nem ismerné ezeknek a költőknek a nevét, valószínű átugarhatna az egyiknek a könyvéből a másikéba, anélkül, hogy észrevenné“.

A szürrealista líra tehát nem tudta meghaladni a művészetet elvető eszköz és a művészi beavatkozást nem nélkülözhető költői termék ellentétét, amint nem tudta azt az ellentmondást sem legyőzni, mely a szubjektivitást és az objektivitást állítja szembe, s ez az ellentmondásosság — amint azt Sartre ragyogóan kimutatta — csak egyik megjelenési formája az egész szürrealista gondolkodást (következésképp politikai gyakorlatot is) jellemző kétértelműségnek.

Annak ellenére azonban, hogy a szürrealista költészet, mint olyan, tulajdonképpen alig ért el más sikert, mint a kísérlet sikereit, ha kevésbé szigorúan tekintjük, s nem csak a kezdeti lángolás álomözönére, képszédületére és nem csak az „önműködő írás“ „leleteire“ gondolunk, hanem arra, hogy a szürrealizmus

— Dobzynski szavaival — „rengeteg hasznos friss vért ömleszt a költészetbe“, akkor mégsem billen a mérleg egészen a negatív oldalra. A szürrealista forrongás nélkül Aragon későbbi versei sem lennének olyan fesztelenül nagyvonalúak és képgazdagok, Cocteau bűvészete