Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Tóth Elemér: Sárga mint a nap
Tóth Elemér Meleg volt. A homok aranyosan csillogott a napsütésben. A magas barna fiú most tanácstalanul állt. Már másodszor járta végig a partot. Szandálja régen megmerült a finom parti homokban. A homok szúrta a lábát, de most nem bánta. Újra elindult. Vigyázva kerülgette a tarka összevisszaságban heverésző napozókat és meg-megállt, hogy jobban szemügyre vehesse a vízben nyüzsgőket is. Éppen abba akarta hagyni az egész keresést, amikor megvillant előtte a sárga bikini. Messze volt, egészen lent, ahol már alig fürödtek, de érezte, hogy most nem téved. Arrafelé indult. Ötödik napja, hogy elhatározta, megszólítja, de mindig közbejött valami. Vagy mire rászánta volna magát, már elment, vagy fiúk ültek le hozzá. Most egyedül volt. Ügy húsz lépésnyire a lánytól megállt. Ledobta a pokrócot, aztán gyorsan fürdőruhára vetkezett. Leült. Nézte a lányt. A sárga bikini csillogott, mint a nap. Ma megszólítom. Meg1- kell szólítanom — mondta magában. A lány észrevette, hogy nézi. Ha beledöglök is, megszólítom — ismételgette belül. Ha kerékbe törnek, akkor is. Szinte rosszul lett a nagy akarástól. Mélyeket lélegzett, hogy a gyomrából kiűzze a remegést. Aztán még az első mondaton gondolkodott. Ilyen lánynál fontos a kezelés. Ezt tudta. Az indítás — ahogy Feri mondaná. Ferinek azért voltak olyan bődületes sikerei, mert tudott indítani. Te ég! Az két perc alatt kétvállra beszélte a nőt. Tudta, hogy ő ilyesmire sosem lenne képes. Csak sokára tud felmelegedni. Idegesíti is, hisz épp elégszer ráfizetett eddig, de hiába. Alig mozog a nyelve és a szép szavak mindig benne rekednek. Görcs áll a nyelvébe. A Feri bezzeg, a Feri... Az más .... Az egészen más ... A lány már vagy ötödször nézett feléje és felállt. Úristen! Tenni kell valamit — visszhangzott benne. Mindjárt elmegy. Rémület szállta meg, az vitte a lányig. Az várakozóan nézett rá. Nagy, őzikebarna szeme volt és piros, nagyon piros szája. A mondat, — elfelejtettem a mondatot — döbbent belé. Rettenetesen megrémült és egyre jobban összezavarodott. A lány élvezte a helyzetet. Dühös lett magára, arra gondolt, hogy megfordul és elrohan. Elmenni? Ez eszébe juttatta, hogy mielőtt idejött, a lány mintha indulni akart volna. Remegve kapott a gondolat után. — Maga... maga mindig siet? — és a kérdéssel együtt olyat sóhajtott, hogy szinte elfújta maga elől a karcsú lányt. Sikerült — ujjongott benne az öröm. Ismerte magát. Most már nem lehet baj. Még a lány válasza sem hűtötte le. — Honnan veszi, hisz most jöttem. — Ügy értem, hogy mindig siet mindenkit meghódítani maga körül. — Úristen! Ez jó volt. Gondolatban vállonveregette magát. A lány nevetett. — Maga bókolní is tud? — Állva nemigen! — Öreg isten! Tiszta Feri-stílus. Aztán megijedt, hogy a lány faképnél hagyja vagy elkergeti. De nem. Üjra csak nevetett. — Akkor feküdjön le — mondta aztán elértve. sárgc! minfj^ a nap!
