Irodalmi Szemle, 1965
1965/6 - JÓKAI NAPOK 1965 - Dobos László: Földönfutók (Részlet egy készülő regényből)
Tett feléje egy lépést, de aztán le kellett térdelnie, ima következett. Ahogy felálltak körötte, elindult az oltár felé. Apró, rövidke lépésekkel elérte a padsor végét. Feketeruhás asszonyok térdeltek elé, nem mozdulhattak tovább. Egymást nézték. Az ima és az éneklés már valahol messze feletük lebegett. Némán, hangtalanul mozgott az emberek szája. A „Cirkum dsderum“ monoton zsongása a falakra tapadt. A Gallai lány tekintete értelmetlen hajbókolássá merevített körötte mindent. Megállt az idő. A hívek mozdulatlansága túltett a falakat támasztó kőszentek merevségén. Mindenki szentté csontosodott. Volt abban a templomi találkozásban valami fenséges, az volt az érzése, hogy a néma, mozdulatlan szentek vasárnapi serege csak az ő kedvükért gyűlt ide és mindnyájan értük imádkoznak. Az orgona mellett, öreg, reszketős hang cikomyázta az érthetetlen szöveget. Aztán énekkel felelt a templom. Az asszonyok hangja, vékonyan, félve rezgő kórus. Egyik szemük a pap mozdulatait kíséri, másik a zsoltár betűit bogozza, botladozva az érthetetlen szöveg szakadékain. Nelli a katonát nézte. Nagy szemei tágulva közeledtek. Két szemöldöke között aprócska ránc haragoskodott. Mintha sírt volna. Aztán elmozdult a szája. Homlokáról eltűnt a ránc, fájdalmas mosoly terült az arcára. Balra férfiak énekeltek. Fejüket kissé feltartották. Tekintetük a női szentek fátyollal takart lábain pihent. Majd váratlanul elhallgatott az orgona, imádkoztak. Nelli is imádkozott. Gyengéden letérdelt, fejét alázattal meghajtotta; földre döntött hársfa koronája. Most nem nézett a fiúra. Véget ért a mise. Akadozó, gyengülő énekléssel kifelé tódultak a templomból. Nelli hozzá nyomakodott, gyengéden hozzá dőlt. A ruhán is átsütött forró meztelensége. Abban a pillanatban nem is érzett mást, mint a Gallai lány testét. Szeretett volna az emberek elé állni és ájtatos szemükbe kiabálni: „nézzétek ezt a gyönyörűséget, leoldom a ruháját, nézzétek, az enyém, szebb, mint valamennyi szent, a meztelenségét bámuljátok“. Aprókat lépve sodródtak a kijárat felé. Lépcsők; egy, kettő, három, aztán ismét lefelé topogtak. Ritkult az ember sűrű, de Nelli forrósága nem engedett. Görcsösen szorította ujjait, körmeit kíméletlenül bőrébe vágta. Fájt, de nemszólt. Hátuk mögött rideg szentek, a végső akordokat kereső orgona, közönyösen lépkedő halszemű hívők; most hajtják ki őket a paradicsomból. Ilyen lehetett az igazi bűnbeesés. Az úr és az égiek szeme láttára váltak gyarlókká. Már húzódoztak tőlük az emberek. Fogytak. Az isten előtt már nem titok; az emberek érthetetlenül meredtek rájuk, nem tudták, mit tesznek. Jobb volt a templom hűvössége, a kőszentek csak egy helyre néznek, nem tudnak csodálkozni sem... Körmenet következett. Hórihorgas sovány ember sorba rendezte a híveket, elől felemelték a zászlókat. A sekrestyéből előkerült a pap és ismét felhangzott az ének. Egy ideig határozatlanul álldogáltak, majd a Gallai lány betuszkolta a sorba. Körbe jártunk a templomon — folytatta a repülős. — Nelli jobb oldalán húga lépkedett; virágzó ágra száradt falevél. Tőlem balra sötét ruhás asszonyok rezgő sora. Az egyik az ének ismétlődő sorának mindig csak egy mondatát kapta el: „Mária segíts“... Ha nem énekelt, a homlokát törölgette és fájdalmasan sóhajtozott. — Szeretsz? — kérdezte Nelli. „ ... Mária segíts“ — énekelte a szomszédom. Bólintottam. — Hallani akarom — erősködött. „Üdvözlégy Mária“ — zsongta a tömeg. Körmeivel a kezembe mart. Számomra érthetetlen akaratoskodás volt ez. Már válaszolni akartam, de hirtelen elmozdult bennem a világ. Nem tudom, mi okozta. A templom szokatlan hangulata? Az éneklés? Az ájtatosságba süllyedt arcok? Az előző percek ingerlő frissesége megrándult, mozdulatlanná mereve
