Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Szaggatott fehér vonal (Bábi Tibor fordítása)

— Tudod-e, Linda, hogy Kínában mi a leg­súlyosabb sértés? — Nem vagyok kiváncsi. Bűzlenek. Mind sárgák. Brr. — Krizantém vagy, egy hervadt levéllel. — Ezt mondják a kínaiak? — Igen. A sárgák. — Szép ez a mondás, Péter. — Micsoda? — Hogy szépen mondják. Mondd, csinosak a kínai nők? — A kínai nők olyan szépek, hogy láttukra eláll az ember lélegzete. — És az igazán sértés, az az egylevelű kri­zantém ? — Halálos sértés, Linda. — És mondd, aludtál kínai nővel, olyannal, akinek láttán eláll az ember lélegzete? — Nem. Nem aludtam. — Miért? — Nem tudom. Nem lehetett. Fehérekkel nem alhatnak. — Egyáltalán nem lehetett? — Egyáltalán. — De a barátaid, akik veled voltak, aludtak? — Azt neon tudom. Azt mondták, aludtak. — És te nem mondtál ilyesmit? — Nem. Mikor a barátaim ilyesmiről beszél­nek, s elég gyakran' beszélnek, én olyan ese­tekről beszélek, mikor nem aludtam. — Rólam is azt akarod elmondani, hogy nem aludtál velem? — Rólad nem akarok semmit se mondani. — Miért? Nem érem tmeg? — Nem. Nem azért. Nem szívesen beszélek jó ismerőseimről és a barátaimról. — Elvből? — Dehogyis. Csak úgy. Minek beszéljek? — És sose beszéled, hogy mégis aludtál va­lakivel. — Néha igen. — És elhiszik. — Mikor-hogyan. — Már fáradt vagy, talán lefeküdnél? — Igen. Reggel hosszú út áll előttem. — Én is aludni akarok, Péter. — Szép álmokat, Linda. — Szép álmokat, Péter. A reggelinél megint találkoztunk. Friss volt, mintha harmatban mosdott volna. —■ Jól aludtál? — Jól. Én mindig jól alszom. És te? — És hol az ölebed? — Alszik még, de én éhes voltam. — A legjobbakat, Linda. — A legjobbakat, Péter. Az én R 8-arn az okkersárga Jaguár mellett állt. Bemelegítettem a motort, hátráltam, az­tán ráhajtottam az Autobahnra, beálltam a Rogerra gondoltam. Épp az a furcsa, hogy rá gondoltam, hogy egyáltalán gondoltam va­lamire, az Autdbahn felfalja az ember egész lényét, tudatát, nem marad ideje az emlékekre, visszapillantásokra. Városok mellett suhantam el, nagy városok, hatalmas városok mellett, tábla-városok, absztrakt városok mellett, ez itt Köln Süd és Köln Őst, reggel volt és dél­előtt; éjszaka alighanem világos fölöttünk az ég’oolt, a fények az eget is áttörik, de most semmit se látni, egyetlen várost sem, csak a táblát látni: Köln Süd, Köln Mitte, Köln Deutz, aztán egy újabb tábla-város: Mülheim, majd Leverkusen, és Düsseldorf Süd és Düs­seldorf Nord, és újra absztrakt városok követ­keztek, tábla-városok, kék táblák, nagybetűs feliratok. Rogerrel akkor nagyon összevesz­tünk, reggel visszatért Párizsból, és folyton az járt az eszéfben, hogy mit művelhettünk éjszaka. Ideges volt, kötekedő hangulat szállta meg, egy pillanatra oly furcsa gyanakvással bámult rám, s akkor azt mondta, hogy Linda valahogy magánkívül van, egészen megválto­zott, s én lemarháztam, akkor a dolgozó­szobájába húzódott és ebédre sem jött le, mikor végre rátaláltunk, részeg volt, akár a disznó, aztán elaludt, és nem bírtuk sehogy felkelteni. Linda csak mosolygott, ez valóban Rogerre vall, este sikerült végre beültetni az autóba, megivott egy egész üveg pálinkát, a kocsiban mindjárt elaludt, én gunyoros meg­jegyzéseket tettem a Citroenre, de Linda fel­ajánlotta, próbáljam ki, milyen kitűnő kocsi, Párizsig én ültem a volánnál, csakhogy ott vezetni nem olyan egyszerű dolog, mint a német műúton. A műúton, ezt már meg­értettem, mindig rend uralkodik, a párizsi Route-n minden pillanatban életveszedelam fenyeget; vasárnap volt, a zsúfolt úttest szé­lén, a parkoló sávon valami angol álldogált, csak állt; és nyugodtan nézte a sose szűnő forgatagot, alighanem elromlott valami a ko­csija motorjában, bár a kocsi Rolls Royoe volt, s ennek az a híre, hogy soha semmi se ro­molhat el benne; angol rendszáma volt, bár a vezetőről anélkül is meg lehetett állapítani, hogy angol. Körötte ott robogott a párizsi kirándulóik áradata. Egy héttel azelőtt Cham- pagne-ban jártam, tulajdonképpen Champagne és Burgundia határán, gazdag táj, kihalt fal­4. jobb oldalt suhanó kocsisorba, a sebességet száztízre hajtottam. Rogerra gondoltam. Alig­hanem boldogtalan. Ki tudja, talán nincs is miért boldogtalannak lennie. Csakhogy épp ez a képtelenség az egészben, hogy talán mégis oka van a boldogtalanságra.

Next

/
Oldalképek
Tartalom