Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - FIGYELŐ - Ladislav Mňačko: Szaggatott fehér vonal (Bábi Tibor fordítása)

valk, elvadult szőlőkertek, egy középiskolai tanár vendége voltam, a tanár húszezer frankért egy elhagyott parasztudvart és jókora kertet vett, a végében olyasmivel, amit azon a tájon kiserdőnek neveznek. Párizsi • lakása tulajdonképpen nem is párizsi, mert a Ban- lieu-n lakott, százharmincezer frankba került. Az angol beletörődve álldogált, várta .a segítséget, ki tudja, mi baja eshetett a Rolls Royce-nak, ha semmi baja se lett volna, akkor is sokáig, nagyon sokáig kellett volna várnia, mert a párizsiak százezrei elhagyott paraszt- udvarokat vettek Champagne és Burgundia határán, s vasárnap este mindnyájan hazatérnek, végeláthatatlan áradatban hömpölyögnek, s ilyenkor minden pillanat életveszedelmet rejt magában, az angol egyébként sem találna egyetlen szűk rést sem, hogy besurranjon a kocsisorba, még akkor sem, ha egérré válik. Linda pedig azt mondta, hogy ebben nyilvánul meg a civilizáció kegyetlensége, én meg elmondtam neki egy híres német komikus esetét, aki az Autobahnon szívgörcsöt kapott, de jutott még ideje arra, hogy a kocsit a parkoló sávra vigye, a lánya kétségbeesetten integetett a mellettük elzúgó autóknak, segítséget akart kérni, de senki meg nem állt, senki meg nem állhatott, elképzelhetetlen, hogy bárki is megálljon, és két órahosszat, vagy még tovább is várakozzon, míg elmúlik a csúcsforgalom ideje, a színész pedig meghalt, senki nem segített neki, ez a civilizáció kockázata, egyszerűen nem lehetett segíteni rajta, még akkor se, ha valaki mégis megáll, mégha történetesen orvos is lett volna, azon a színészen nem lehetett segíteni, a lap, amelyikben ezt a történetet olvastam, számon kérte az embertelenséget, és az emberi közömbösséget, de hiába kérte számon, itt igazán nem volt segítség, a beteget gyorsan kórházba szállítani lehetetlen volt, az Autobahnak meg vannak a maga törvényei, nem lehet őket felfüggeszteni, s ez ellen hiába kapálódzunk, egy kétség- beesett kísérlet egyetlen élet megmentésére talán sokkal több emberéletbe került volna, beállni a kocsisorba az Autobahnon lehetetlen, az az angol ott sokkal kedvezőbb helyzetben van, a párizsi csúcsforgalom ideje egy vagy két óra múlva véget ér, s talán kijön a szerelőkocsi is, a szerelőkocsi biztosan kijön, a Rolls Royce-t kijavítják, aztán mehet, de mindezzel számolni kell, ez a civilizáció kockázata, a párizsi repülőtér, Orly közelében egy csúnya dolgot láttunk, egy felboru’t autót s egy lefejezett holttestet a baloldali elágazáson, Linda egész testében megremegett, a reflektor fényében egy ember állt, okker- sárga overal volt rajta, s egy narancsárnyalatú fehér zászlóval integetett, jelezte a

veszélyt, s minden kocsinak a keleti városnegyedek felé kellett mennie, még azoknak is, akik nyugatról akarták megközelíteni Párizst, de csak lépésben haladhattak, azt is csak kettessel.

Elhagytam Duisburger Kreuzot és Oberhau- sen felé fordultam, már nem gondoltam Ro- gerra, egyáltalán semmire sem gondoltam, átrobogtam az absztrakt Ruhr-vidéken, Duis- ■burgon, Oberhausent, Essent és Bochumot, Dortmundot is elhagytam, de semmit se láttam, mindez csak tábla volt, már-már letértem volna az útelágazásra, de az Autobahn hatalmában tartott, lenyűgözött, lerészegített, nem eresztett, s ez is élmény volt, nem is valami kis élmény így átrobogni a képzeletbeli városokon, tábla-városokon. Elhatároztam, hogy nem térek le az Autabahnról, itt mindenütt kap ennivalót az ember, alhat is, minek térjek le hát, van időm, Münchenben a kellő időben ott leszek, néhány napig csavargók majd, igen, csavargók; az Autobahnt nappal jól megfigyeltem, nem a puszta földre fektették, nem igazítják hozzá a talaj szeszélyes emelkedéseihez, az Autobahnt horizontálisan kiegyensúlyozták, itt több kilométer hosszú roppant töltésen fut, amott meg a talaj szintje alá fúródik, másutt meg hatalmas viaduktra helyezték; a műutat rengeteg más, közönséges út keresztezi, de minden keresztutat felüljáróval oldottak meg, szépséges, merész ívek hidalják át, elragadó, magával sodró látvány ez; a huszadik század, a modem idők, az Autabahn korának szépsége, esztétikája, érzésvilága tükröződik benne.

Sok Mercedest, Opelt és NSU-t előztem meg, de ritkán előztem egy-egy Volkswagent, Por- sche-t pedig egyáltalán. Engem is Mercedesek és Opelek előztek, s főképp Volkswagenek, kevesebb volt a Mercedes, mint a Volkswagen, van ebben valami, a Mercedes ugyan száz- ötvenessel is rohanhat, de rendszerint nem használja ki ezt a lehetőséget, ha kihasználja is, nem annyira, mint a Volkswagen, amely csak nagy erőfeszítéssel dolgozza fel magát a száznegyvenig. A Porsche olyan, mint a Jaguár, azt senki meg nem előzi, a Porsche elsuhan melletted, s már sehol se látod. Előttem is, a hátam mögött is szünetlen volt a mozgás, a változás. Megelőzött egy Volkswagen, beállt elém a kocsisorba, — az Auto<- bahnon a Volkswagenfoan többnyire csak vezető ül — és tiroli kalap van a fején, nem szabály ez, de többnyire így van, a Mercedes vezetője pedig diplomata borzalinót visel, ez se szabály, de többnyire így van, egyetlen szabály van csak, mely nem ismer kivételt, hogy a vezető fején mindig van valami. Megfigyeltem, hogy a szürke Mercedes nem olyan méltóságteljes,