Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - FIGYELŐ - K. Jakab Antal: Ionescu: Az abszolút és az abszurd

ben“. Ionescu éppen fordítva: varázspálcaként használja az abszolutizálást, amelynek érinté­sétől a világ esetlegességek halmazává, alkalmi kapcsolatok káoszává válik. Számára az asszo­ciáció mindenféle alá-fölé rendeltség és rang­sor tagadását jelenti, gondolatrakéta, amely a nehézkedési erőnek fittyethányó régiókba viszi el a nézőt. A székek Öregasszonya pél­dául így figyelmezteti férjét vendéglátói köte­lességére: „Legalább mindenkit meghívtál? Minden fontos személyiséget? A gazdákat, a tudósokat?... És a felügyelőket? A püspö­köket? A vegyészeket? kézműveseket? he­gedűvirtuózokat? képviselőket? elnököket? rendőröket? kereskedőket? Az épületeket? Tollszárakat? és kromoszómákat?“ Menetrend és váltó nélküli szellemi pályaudvar ez, ahol fülrepesztő lártna közepette vágtatnak, tolat­nak és siklanak ki egymást keresztezve a ta­lálomra összedobált mondatszerelvények. Nincs olyan szatíraíró, aki ne hökkentene meg bennünket vakmerő eszme-társításaival. Csakhogy: amíg például Karinthynál a logikai bakugrás arra az alapvető élményre vezethető vissza, hogy „minden másképpen van“ (mint ahogy látszik), Ionescu salto mortaléinak ug­ródeszkája az a felfogás, hogy „minden ugyanolyan“, amilyennek látszik. Az effajta drámai alapállás csak egyfélekép­pen fejleszthető tovább: szerkezetileg az irra­cionálisnak minél szélesebb és szélesebb körre való kiterjesztésével, és — ezzel párhuzamo­san — stilisztikailag a szó fogalmi jelentések egyre gyengébb hullámverésével, egészen a zérus pontig. Próbáljuk meg nyomon követni ezt a folyamatot A székekben. A talpalatnyi szigeten élő Öregember és Öregasszony: a tra­gikus izoláltságra ítélt ember szimbólumai (ők sem csak a kispolgár megtestesítői, akárcsak A kopasz énekesnő-beli társaik). Szenilis szó­váltásuk a családi interieur, a „magánélet“ egyéni és történelmi színezéstől mentes, örök egyformaságát hivatott példázni. Egybehang- zik ez Ionescu tételes megfogalmazásaival, amelyek szerint Shakespeare, Flaubert, Brecht és Csehov „ ... különböző helyzeteket, külön­böző országokat, különböző korokat, ellentétes ideológiákat mutatnak be, de mindezek az egyes szituációk nem egyebek a sokrétű mai kornál, amelyben egy bizonyos szituációt, a változatos korban megnyilvánuló örök kort látom, ugyanúgy, ahogy a különböző nyelvek ugyanazt a változatlan, általános gondolatot fejezik ki“, és a művészet feladata az, hogy a „transzhisztorikus realitást“ tükrözze. Ugyanebbe a körbe vág Férfi és Nő, Szülő és Gyermek viszonyának, valamint a morális értékeknek nihilista megkérdőjelezése. Az Öregasszony — a férfi önbizalmat visszaadó nő paródiája — így táplálja a beszédzavarát leküzdeni nyilvánvalóan képtelen férj becsvá­gyát: „Minden kezdet nehéz, akár az élet, akár a halál... Fő a szilárd elhatározás. Az ember beszéd közben lel rá a szavakra meg a gondolatokra, és te csak használd a saját szavaidat...“ A „társasági élet“ lehetne A székek második szférájának mottója. Képze­letbeli vendégek töltik meg a színpadot (érke­zésüket, jelenlétüket csak a sokasodó székek jelzik kézzel foghatóan), a háziak fejvesztet­ten rohangálnak fel s alá, kényszeredett udva­riassági szólamok röpködnek a levegőben, a férje mellett becsületben megőszült Öreg­asszony utcalány-fogásokkal hódítja meg az egyik vendéget: értsd ezen: embernek az em­berrel csak a kétoldali konvencionalizmus szintjén van tárgyalnivalója, s még ez sem több illúziónál (mert hiszen embertársaim csak az én tudatomban léteznek), de a még annyira illuzórikus kapcsolatteremtés is töké­letesen elég ahhoz, hogy lepattogjon rólunk az erkölcs, mint edényről a zománc, s előtűnjék állati lényegünk: az ösztön. így jutunk el lépésről lépésre szolipszizmuson, biologizmu- son át a Szónokig, akinek az időközben hallga­tósággá minősült vendégkoszorú előtt az Öregember közéleti ambícióiról, beharangozott „missziójáról“ — az emberiét végső értelmé­ről — kellene előadást tartania. Természete­sen, az anti-dráma anti-kulminációjaként, a Szónok süketnéma, és csak artikulátlan han­gok telnek tőle. Megköveteli ezt az abszurdum logikája. Aki az élettel pöröl, arról előbb-utóbb kide­rül, hogy a halál ügyvédje. „Engem kevéssé érdekel, hogy ez a látomás szürrealista, natu­ralista, expresszionista, dekadens, romantikus vagy szocialista-realista volt-e vagy sem. Elég, ha annyit tudok, hogy reálisabb nem is lehe­tett volna, mert a reális gyökerei az irreális talajába nyúlnak. Hát nem halunk meg mind­nyájan?“ — játssza ki legfőbb ütőkártyáját Ionescu. És valóban: amint egyik későbbi da­rabjából, A király halódik címűből kiviláglik, az abszolutizált halál a ionescui irracionaliz­mus fellegvárának fundamentuma. Abban a világban — Ionescu szerint —, amelyben az ember ki van szolgáltatva a fizikai elmúlás törvényeinek, semmi sem lehetetlen. Megtör­ténhet az is, hogy a Mars meg a Saturnus összeütközik, mind a két planéta felrobban, a napenergia ötven-hetvenöt százalékra csökken, havazik a nap északi sarkán, a tejút össze­megy, ma fél háromkor beköszönt a november, holott tegnap este még tavasz volt — ez a világ abszurd. Ahogyan ennek a kétfelvonásos agóniának, ennek a modern misztériumjáték­nak a hőse, a Király végigjárja a halálfélelem

Next

/
Oldalképek
Tartalom