Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - FIGYELŐ - K. Jakab Antal: Ionescu: Az abszolút és az abszurd

összes stádiumait — az megint csak az örök Ember tusakodása az örök Halállal, hiszen ez a Király lopta el az istenektől a tüzet, találta fel a puskaport, honosította meg a Földön az első kohót, találta fel az acélgyártást, készítette el az első repülőgépet, tervezte meg az Eiffel-tornyot, nem beszélve a sarlóról, a kocsiról, az aratógépről meg a traktorról... Szűkölése, vergődése, lealjasodása — élete — csak a halál küszöbén kap értelmet, amikor Marguerite királynő (aki az egzisztencializmus heideggeri válfajának exponense a darabban) lehántja róla az „emberi lényegtől idegen“ koloncokat, amelyekkel az élet terhelte volt meg: a zsákot, a tarisznyát, a váltás cipőt, a szerszámosládát, a géppisztolyt.. . Ezzel a darab végkicsengése félreérthetetlenül az egzisztencializmusba torkollik.

Marguerite királynőnek lett igaza, aki az életet jógagyakorlatnak tekinti a halál előszobájában (kezdetben csak öt percet, majd negyedórát, félórát, — és így tovább — gondolj a halálra naponta!), aki szerint úgy kell élnünk, hogy a halál felkészülten találjon, mert a saját képünkre formált halál egyéniségünk egyetlen és valódi kiteljesedése.

A király halódik ennek ellenére is közelebb áll A béretlen gyilkoshoz, meg Az orrszarvúhoz, mint A kopasz énekesnő, A székek, vagy a Különóra tipusú anti-drámához, amelyben az ember puszta illusztrációja egy metafizikai tételnek. A Király kálváriája még emberalatti mélypontjain is emberi dráma, és nemcsak -a haláltusa pszichomechanikája, mert e hans- castorpi módra kisszerű lélek fölött különböző szellemi magatartású emberek csapnak össze. Igaz: az „élet a halálért“ eszméjével azonos nagyságrendű ellenpólusként csak Marie királynő programját, az ösztönök felszabadítását, a hedonizmust tudja szembeszegezni lonescu De számot vet egy másfajta, tevékeny, értelmes élet lehetőségével, mint a halál virtuális antitézisével: a Király „megköthette volna a talajt, beültethette volna cementtel a veszélyeztetett földeket.“

Az egyenrangúsító varázspálca elvetése dolgában — persze egyebektől eltekintve — A király halódik nem jelent visszaesést A bé- retlen gyilkoshoz és Az orrszarvúhoz képest. És ez nagyon fontos. Mert Az orrszarvút nemcsak politikai célzata (a hitľerfasizmussal kapcsolatos közvetett élmények adtak ösztönzést megírására) teszi lonescu eddig legsikerültebb alkotásává, hanem az is, hogy különbség tétetik benne ember és állat, nyelvi klisé és nyelv, ész és érzelem és érzelem között. Itt már nem oldja fel az idézőjeleket, s így a szó és a gesztus felidézi azt az összefüggés- rendszert, amelyből származik. Egyként idézőjelben marad a Botard, Dudard meg a Logikus képviselte szellemiség: az egyikről megtudjuk, hogy szociális demagógia, a másikról, hogy áltudományoskodás, a harmadikról, hogy szfisztika; tehát nem az Értelem általában, hanem egy bizonyos intellektuális póz minde- nik, amely csak arra szolgál, hogy észokokkal igazolja hordozója opportunizmusát, behódo- lását a szellemi ragály előtt. Idézőjelben marad a nyílt színen a Bérenger szeme előtt orrszarvúvá változó Jean szájába adott erkölcsi nihilizmus, és a nyájösztön sugallatára tömegesen elálatiasodó szereplők révén idézőjelben marad az ösztönök állítólagos felsőbbrendűségének elmélete is. Idézőjelben maradhat, mert Botard-ral, Dudard-ral, a Logikussal, Daisy-vel és a többiekkel szemben Bérenger alakjában lonescu elfogadja, sőt üdvözli egy másfajta, emberhez méltó, az emberi értékek megvédésére hivatott értelem, érzelemvilág és erkölcs létét.

Nem véletlen, hogy lonescu kétségbevonhatatlan drámáiról kvalitásai Az orrszarvúban ragyognak föl teljes fényükben. A látszat és lényeg ellentétének felismerése tartalommal telíti az anti-drámából átmentett „fogásokat“. (Gondoljunk csak arra a remek montázstechnikára, amellyel a Logikus és az Öregúr, valamint Jean és Bérenger dialógusai egybeszövődnek: a kórusban elhadart szövegrészietekre, amelyek frappánsan érzékeltetik a fertőzés tovaterjedését: a két ellentétes irányú belső áramlásra — az orrszarvúfejek fokozatos megszépülése egyfelől, az emberiség megőrzésének egyre nehezebbé válása másfelől —, amely a ritmusfokozás alapja.)

Ionescunak rá kell döbbennie, hogy az, aki következetes akar maradni az imperializmus elidegenítő jellegének abszolutizálásában, hovatovább A székek süketnéma szónokával azonosul.

K. Jakab Antal