Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - FIGYELŐ - K. Jakab Antal: Ionescu: Az abszolút és az abszurd

angolul. A nyelvkönyv példamondatainak lapos közhelyszerűsége s a mögöttük meghúzódó életforma fantáziátlansága annyira megmozgatta képzeletét, hogy a nyelvtanulmányok folytatása helyett megírta első darabját, A kopasz énekesnőt.

így történt, hogy a Smith és Martin házaspár, a Szobalány és a Tűzoltóparancsnok — A kopasz énekesnő hősei — az angol nyelvkönyvből kölcsönzött fordulatokkal, a nyomtatott elemeivel élnek replikáikban. Rendkívül jellemző Ionescu alkotási módszerére az, ahogyan ezeket a véletlentől kezére játszott nyelvi kliséket felhasználja. Angol polgári otthonában, angol fotelben ülve, angol pipát szíva, angol folyóirattal a kezében Mr. Smith angol úriember ilyenszerű beszélgetést folytat angol nejével és angol vendégeivel, egy angol estén, miközben az angol falióra tizenhetet üt angol módra: „— Hm, hm, hm ... — Valamennyien náthásak vagyunk —, de azért nincs hideg. — Ah, la, la, la,. . — Talán rossz kedve van? — Nem...“

A színpadról áradó koncentrált unalom naturális hűséggel adja vissza a kispolgári „vizit“ hangulatát. Hm, hm, igen, igen, nem, nem.

— A néző hátradől székében, feje előrecsuklik, szemhéjára álmos fáradtság telepszik, s mielőtt átadná magát a békés szendergésnek, még átvillan agyán, hogy nem is olyan kénkőszagú az az avantgardizmus, amilyennek mondják.

Am a lustán és ártalmatlanul folydogáló, már-már megállni látszó „társalgás“ egyszer- csak minden átmenet nélkül kicsap a jóízlés és jómodor medréből, áttöri az értelem gátját, ízekre szedett gondolatokat, talajukból kiszakított mondat- és szófoszlányokat hömpölyög- tet, logikai holtágakat tölt fel, vadidegen motívumokat és embereket sodor egymás mellé (Mr. Martin és Mrs Martin találkozik egy szállodában. Elbeszélik egymásnak élettörténetüket, s a meglepő egyezések már-már nyilvánvalóvá teszik: Mr. Martin és Mrs Martin férj és feleség, de ekkor a szépreményű induktív okoskodás elcsúszik egy narancshéjon: ti. mindkettőjüknek van egy azonos életkorú és nemű, hasonló külsejű gyereke, csakhogy az egyik gyereknek a jobb szeme fehér s a bal piros, a másik gyereknek pedig a bal szeme fehér és a jobb szeme piros.) És egész jeleneteket, felvonásokat önt el Ionescu zagyva halandzsával — a néző érteni kezdi, miért szólította fel az avantgardista színházigazgató, hogy hagyja a ruhatárban az eszét.

A kopasz énekesnő nem az angol kispolgár természetrajza. Ionescu saját bevallása szerint az egyetemes kispolgárság szűklátókörűségét, begyepesedettségét, szellemi impotenciáját kívánta a nyelvi automatizmusokon keresztül

pellengére állítani. Azonban addig fújja a luftballont, amíg az szétpukkad. Olyan messzire megy el a „szatirikus felnagyításban“, hogy nála az irodalmi tényre már csak egy másfajta

— az ábrázolt valóságtól eltérő — mérték- rendszer törvényei alkalmazhatók. A reális társadalmi, történelmi és nyelvi környezetéből kiemelt és abszolutizált banalitásnak csak a patológia világában lehetnek valőrjei (az ember és ember közötti különbséget az idiotizmus különböző fokaiban jelöli meg), és minthogy az elmebaj nem tehető meg a szatirikus ábrázolás tárgyául — az ily módon létrehozott szatirikum immár senkire, tehát mindenkire érvényes, azaz: filozófiai közhely.

Ionescu eljárása a fenomenológusok módszerére emlékeztet: idézőjelbe teszi a tartalmatlanná vált kifejezést — elvonatkoztatja az életeleméül szolgáló nyelvi és társadalmi közegtől —, majd felbontja az idézőjelet, a szövegből replika lesz, és (íme, az ördög!) bizonyítottnak véli a nyelv alkalmatlanságát a gondolatközlésre, az emberek közötti érintkezésre

Nemcsak a nyelvvel bánik el így. A Különóra című egyfelvonásosában a tudomány kapja meg a magáét. Egy tizennyolc éves lány három hét alatt minden doktorátust meg akar szerezni. Sajnos, ötven és hatvan év közötti mestere, a Tanár nem sokkal haladja meg őt értelmi képességek dolgában és kevés sikerrel fejtegeti a négy számtani alapművelet titkát. A Tanítvány ennek ellenére minden különösebb fejtörés nélkül, hibátlanul szoroz össze négyöttagú számokat — tekintve, hogy kívülről megtanulta az összes lehetséges szorzatokat. Az egyre összefüggéstelenebb kérdések és feleletek és az eluralkodó téboly nyomasztó légkörében a Tanár végül is elköveti aznapi negyvenedik gyilkosságát, leszúrja a Tanítványt. Ionescu kritikusainak egyöntetű véleménye szerint a Különórát az egymással szembeállított „értelem“ és „lélek“ drámájaként kell felfognunk. A Tanár jelképezte Ész szétrombolja a tanítványokban materializálódó Lelket, amely az igazság felismeréséhez vezetné el az embert. Ha ez az értelmezés helytálló

— márpedig egyéb értelmezési lehetőség nemigen adódik —, a Különóra s a többi hasonszőrű Ionescu-darab nem más, mint a tudomány esetleges kudarcait a törvényszerűség rangjára emelő XX. századi idealista filozófiák intuíció-kultuszának esztétikailag meglehetősen vitatható értékű illusztrálása. „Az lát világosan, aki vakon bízik tudatalatti érzéseiben, látomásaiban, ösztöneiben“ — teoretizálja meg színpadi igéit Ionescu.

Dürrenmatt az „abszolút" megnyilvánulási formáját hajszolja a véletlenben, a „baleset