Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - FIGYELŐ - K. Jakab Antal: Ionescu: Az abszolút és az abszurd
ja teljesíteni őket“. Ezért, ha már a férfi nem képes tovább fizetgetni „a nagy szerződés adósságát“, s arra sem, hogy „visszatérjen, ellene szegüljön az időnek“, avagy „megújítsa a nagy szerződést“..., visszahozhatatlanul elveszti a nőt, egykori szerelmét. Majd az elbeszélő így folytatja fejtegetését: a nőt „semmilyen ajándékkal nem lehet kihívni abból a bűvös körből, melybe a természet bezárta, s nincs olyan kalitka, amelyben olyan szolgálatra lehetne kényszeríteni, amely felmentené őt az önmagához való hűség alól. ... hűtlennek kell lennie, hogy hű maradhasson önmagához.“ Ezzel az elbeszélő ügyesen „áthajlott“ a régi anyagból az újba, felkeltette érdeklődésünket, s miután kulcsot adott olvasója kezébe a soron következő élmény-beszámoló megértéséhez, melyben a ballada záróakkordja is felsejlik — folytatja mondanivalóját. Miről is? Az elbeszélő serdülő korában a zöld kutacs- kánál, ahova „inni járnak a szivárványok“, beleszeret egy szegény leányba, Hedvigába. Hedviga javítóintézetbe kerül, ő tanul, szerelmük azonban a tovatűnő idővel sem huny ki, s amikor évek múltán egy üzemben ismét találkoznak, kapcsolatuk felújul. Äm Hedviga már korábban „kalitkába“ záratott, férjhez- ment. Nagy szerelmük azonban nem ezért beteljesületlen (hiszen a férjétől elválik), hanem Hedviga gyermeklány korában elszenvedett tragédiája miatt. Balladának mindkét kisregény tökéletes, csak éppen az a baj, hogy Chudoba nem számolt olvasója ítéletével, mert hiszen az oly nagy szerelem után teljesen valószínűtlen — 'legalább is az író ezt érzékelteti —, hogy a bősök külön-külön megtalálják immár megérdemelt boldogságukat. Ezek után tehát hiányérzetünk is tökéletes. Chudobának ez a kimódolt, mindenáron balladikus megoldás- keresése annál is inkább érthetetlen, mivel hőseinél a szerelem „hamleti-kérdést“ jelent: lenni vagy nem lenni. Martinnak Paulinához „tapadt minden reménye és minden elképzelése,... nélküle nem élhet...“ Michal számára lonescu, az abszolút és az abszurd Néhány évvel ezelőtt még nem is egészen jogtalanul vádolták sznobizmussal azt, aki komolyan vette Eugen Ionescut, az „abszurd színház klasszikusát“, és egyebet is látott az „anti-drámában“, mint a felelőtlenség, cinizmus, eredetieskedés botránykövekből rakott pramisát, emberi üzenetet vélt kicsendülni „a megkerült papagájok rikoltozásából“. Ma Hedviga az egyedüli mérték: „olyan magától érthetődően vettem őt tudomásul, mint a levegőt vagy az ereinkben keringő vért“, „...csak a föld sötétje választhat el minket egymástól.“ S ha ez így van, joggal tehetjük fel a kérdést: hogy élhetik túl „létté“ minősített szerelmi tragédiájukat? A motiváció logikája szerint bele kellene halniuk. E helyett az író „nagylelkűen életre-gyilkolja“ őket. Chudoba kisregényeinek témái érdekesek és izgalmasak, élményanyaga hiteles. De: talán éppen e friss élményanyaga válik korlátjává is. Érzésünk szerint nem képes magát túltenni azon a babonán, mely szerint az író primér élményeinek, tapasztalatainak közvetlenül tapadniuk kell az alkotásaihoz. Túlértékeli ezeket, rabjává válik, s ezáltal meghiúsul az a követelmény, hogy a konkrét élményeit az általánosítás magasabb szintjére s a szélesebb érdekeltség és érdeklődés terére vetítse. Chudoba forma-művészete még kiforratlan, jellemábrázoló eszközeinek alkalmazásában még sok a bizonytalanság, szerkesztési készségében még elég gyakori a mesterkéltség. A maga-szereplése, elmélkedése, reflexiói helyett hőseit kellene szerepeltetnie, azaz: beszéltetni, cselekedtetni, különféle helyzetekben bemutatni. Erősen kifogásoljuk — regényről lévén .szó — a lírai és pszichológiai eszközök ily elburjánzott alkalmazását. Ugyanis a Chudoba produkálta lélektani jellegű elemzéseknek megvan az a veszélye, hogy fékezői, korlátjai tehetnek a realista igényű prózai ember ábrázolásának. Regényhősöket, meggyőződésünk szerint, tehetetlen kizárólagosan viselkedésük, meditációjuk hosszas leírásával vagy megjelenésük részletezésével életre kelteni. Az efféle módszer nem hozhatja meg a kívánt eredményt. A fiatal író hiányérzetünket nem képes feledtetni sem magasröptű fantáziájával, sem szemléletes tájképeivel, sem pedig ábrázoló művészetének képi gazdagságával és andalító líraiságéval, de még árnyalt, élvezetes stílusával sem. Révész Bertalan már sokkal differenciáltabban kell vizsgálnunk Ionescut, nem utolsó sorban azért, mert — utóbbi műveinek tanúsága szerint — lonescu is sokkal differenciáltabban szemléli a világot és az embert. Az 1962-ben megjelent Notes et contre- notes című könyvében lonescu elmeséli drámaíróvá válásának történetét. Meg akart tanulni
