Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - FIGYELŐ - Révész Bertalan: Andrej Chudoba: A szivárványok kútja

kalandvágyból sem képes ilyen magasztos cselekedetre: „verekedni az elnyomottakért, harcolni a szabadságért.“ Igaz — a szerző aszerint is — Martin ott is társtalan volt, s erre a lépésére csupán „a meg nem értett magányos szív lázadása“ késztette (azt persze már nem tudjuk meg, 'hogy kik és miért nem értették meg, „a szívé, mely romantikus magányában szabadságot akart vagy halált“. De hiszen éppen ez a baj: Martinnál a szív lázadásával nem párosul az értelem lázadása. így aztán már az első csapások alatt elveszti lelkesedését, megrendül önbizalma, tettébe vetett hite. Csalódik, mert nem tudja megérteni az igazságos háború jogosságát; csak az öldöklést, a vért és a romokat látja belőle: képtelen megérteni a forradalom véres igazságát, s így csakhamar magára marad „magányos meg felületes szabadság és igazság utáni vágyával“. Megfogadja, hogy ezentúl már csak a földnek és a természetnek él, feleséget keres, házat épít, kutyát tart, s többé sohasem lő se emberre, se állatra. De valljon erről ő maga: „Apa nekem adja a galagonyást meg a rozsföldet. Á galagonyásban házat építünk... Megforgatom a hegyodal egy darabját, s szőlőt telepítek... Barackfákat is ültetek, tudod... abból az augusztusban érő bíborlila fajtából... és kivágok egy galagonyafát is... gerendák lesznek belőle, s az egyik gerendában vas lámpahorog lesz... Azon himbálózik majd a lámpa, s én már messziről tudni fogom, hogy Paulina vár rám... Mert Paulina lesz a feleségem... bárhogy dühöngjön is apa... Paulina nélkül nem élhetek... nem él-he-tek... nem tudok...“ Jellemző, hogy Martin ezeket a szavaikat nem szerelmének mondja, hanem beteg kutyájának (jóllehet, ekkor már húsz-huszonegy éves, a spanyol szabadságharccal a háta mögött), holott ennyi gerincességet igazán elvárnánk tőle, még akkor is, ha tudjuk, hogy szülei tiltják a szegény aratólánytól. Ennél azonban még inkább kifogásolható, hogy hősünk éppen akkor törekszik „boldogság-szigetének“ létrehozására, s magát az emberiség közügyéből való kirekesztésre, amikor egész Európa puskaportól bűzlik. Szándéka tehát enyhén szólva: egyrészt felelőtlenségnek, másrészt utópiának nevezhető.

Chudoba főhősével ezután már csak egy-egy pillanatra találkozunk, csupán az elbeszélő vázlatos közléséből tudjuk meg, hogy két évet a fronton töltött, majd részt vett a felkelésben (1944). A felkelés eszméjéből azonban az első megpróbáltatás után ugyancsak kiábrándul (ezt inkább csak sejtjük korábban tapasztalt világnézete a apján), s miután egységét szétverték, hamarosan hazatér. Majd 1948 februárjában látjuk újra viszont, amikor „a többség öröme és a kisebbség rémülete

párhuzamos 'áramlatként zúgott... Martin egyikhez sem tartozott, a tanya és a falu között állt, a galagonyás sziget lett, mely nem vett tudomást az embertenger mozgolódásáról“. — Fogadalmát tehát nemcsak hogy nem tarthatta meg, hanem a legkegyetlenebbül megbosszulta magát: elhagyta a kedvese, akiben utolsó reménységét, élete egyedüli célját vélte megtalálni. Ezután sebzett vadként a tőle megszokott módon Nyugatra szökik, hogy öt év múlva ismét hazatérjen, ugyanolyan boldogtalanul, mint mikor elment.

Összegezve: Chudoba Martinja félrerajzolt, idealizált, romantikus hős. Hol komor és rejtélyes, hol pedig korát meghazudtolóan gondterhelt, akár egy sorsdöntő ütközet előtt álló hadvezér. Zárkózott, mindenkinél különbnek tartja magát, már-már misztikus egyéniség. Társtalan, magányos hős, akit nem értenek meg az emberek, de ő sem ért meg senkit. Kissé a Dosztojevszkij-hősökre emlékeztet. A mellékszereplők úgyszintén különcök, egyediek, művészileg nem eléggé motiváltak, árnyaltak. Kivéve Jónást, a csőszt s részben az apát, kár azonban, hogy a kompozíció ezeknek sem biztosítja markánsabb megrajzolását.

A címadó kisregény — mely viselhetné a „Ballada a szerelemről“ címet is — szerkezeti felépítése megegyezik „A galagonyásáéval, azzal a különbséggel, hogy ebben már Chudoba kisregénye teherbírását nem erőlteti meg az események zsúfolásával, s ezért: sokkal egységesebb a kompozíciója, művészileg kidolgozottabb, mondanivalója koncentráltabb. A kisregény hősei az előbbinél már sokkal alkalmasabbak az író törekvéseinek hordozására.

„A szivárványok kútja“ voltaképpen két egymáshoz szervesen kapcsolódó részből áll: egy szimbolikus értelmű értekezésszerű expozícióból, s egy, már korábban átélt és most visszapergetett szerelmi élményből; más szóval: egy dedukcióból és egy indukcióból. A kisregény — mivel szerzője szerencsésen ötvözi a vágyak világát a reális világgal — mindvégig érdekes és olvasmányos. Persze, korántsem hibátlan. Az író mesébe ágyazott jelképpel kezdi elbeszélését a kalitkáról s a benne levő madárról, amely nem akar énekelni. „A madár azé, akinek énekel“, ami a hétköznapok nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy egy nő csak azé a férfié lehet, akit szeret, s aki őt ugyanúgy szereti. Mert „két ember csak ama nagy szerződés alapján tartozhat egymáshoz, melyet mindannyian megkötöttünk a szerződéskötések korszákában“. S mivel menthetetlenül ki vagyunk szolgáltatva a természet kényének-kedvének, „hiábavalóan tobzódunk“ szerelmi „ígéretekben, ha ő maga (mármint a természet) sohasem akar