Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - HAGYOMÁNY - Jarka Pašiaková: Az ismeretlen Radnóti Miklóssal

Még nagyobb elismeréssel ír Charlie Chaplinről:

„1928“ októberi száma, 24. oldal:

Chaplin: Cirkusz.

És a film művészete, ahogyan mondani szokták. Azt hiszem egy Charlie Chaplin ma talán egyetlen művésze a filmnek. A némaság és mozgás művésze és a rendezés, a technika ördögi mestere ez a furcsa, szomorú ember.

Mert kicsodák a többiek. Jó alakú és szép vagy érdekes-arcú férfiak és nők, akik igen stílusosan tudnak mozogni a rendes, de díszletekkel alátámasztott hétköznapi vagy — ez a filmtől függ — ünnepi világban. És igen jól értik a csók technikáját s különféle módozatait. De ezt érti minden tehetséges szerelmes is. Mégis hol vannak ezek tőlünk. És hol van Chaplin? Bennünk van. Bennem is és ott van az előadás után szembejövő elsii idegenben is.

Ki nem ment már haza egy-egy film után és próbálta otthon álmosan és zavarodottan a tükör előtt a színészek pózait és arcjátékát utánozni. És az eredmény? Lemondó, bosszús legyintés, nem jó, nem tudjuk utána csinálni és szeretnénk önmagunkat jól felpofozni.

De a Cirkusz után ugye nem komédiázunk a tükör előtt. Ez komoly dolog és kissé véres és fájó játék lenne. Az életünk kegyetlen szinbóluma ez a film és ez a művész.

Karikatúra. Mély, amilyen csak egy groszi karikatúra tud lenni, de jó és könnyes, olyan jóságosán fájdalmas, amilyen egy karikatúra nem lehet. Kényelmetlenül ismerős nekünk ez az ember és egy-egy váratlan mozdulata.

Kétfelvonásos burleszkeken át jutott el ide, A Kölyök és az Aranyláz után a Cirkuszig.

Emlékeznek az Aranyláz zsemlyetáncára? Kár, hogy ebben az újabban nincs ilyen produkció. De nem is lehet.

Mert mi a Cirkusz?

A mi egész életünk és a mi életünkben sajnos, ritkán vannak zsemlyetáncok.

A mi életünk a Cirkusz és az ó életének, egy epizódja, művészetének egy szépen kivilágított egyszerű építésű állomása.

Elkerül a Cirkuszhoz, felragyog előtte a siker csillaga, szeret és elbuktatja önmagát. És otthagyja a cirkuszt, vagy talán a cirkusz hagyja ott ót.

És mi? Megszületünk, fiatalon és erősen, hajszoljuk a Siker csillagát, szeretünk közben és szeretkezünk, hogy a végén szürkén és fáradtan az elvonuló Cirkusz porfelhőibe veszve kis gombóccá gyúrjuk a papírcsillagot, a Sikert és félszeg mozdulattal elrúgjuk magunktól.

És elinduljunk.

Kifelé az életből.

A végén valamennyien szekundára felelünk az élet művészetéből. És még pótvizsgázni sem lehet. Kegyetlen dolog.

Cirkusz, úgy-e? Es a mi Cirkuszunk. És az is marad, csak néha megjelenik egy hangtalan ember a vásznon és megmutatja nekünk. Egy furcsa ember. Egy művész.

Egy színész és egy rendező.

Charlie Chaplin.

Es a hétköznapok enyvétől egymásra tapadó kemény ajkainkat szétnyitja az ámulat kulcsával. •

Szeretném megszorítani a kezét."

Clatter Miklós

Nagyon érdekes Jarnó József Börtön című regényéről írt recenziója is. Nemcsak azért, mert magában foglalja Radnóti önvallomását, hanem azért is, hogy éppen ennek az írónak ez a könyve keltette fel az érdeklődését. Jarnó József szlovákiai magyar költő és író, Budapesten született 1904-ben és Szíriában halt meg 1934-ben. Haladó értelmiségi volt, aki a kommün magyarországi bukása után Csehszlovákiába emigrált, Bratislavában és Nagyszombatban élt és akiről Radnóti feltehetőleg Csehszlovákiában megjelenő magyar lapokból szerzett tudomást, amelyet valószínűleg libereci tartózkodása alatt olvasott. Ebből arra is következtethetünk, hogy nagy figyelemmel olvasta a csehszlovákiai magyar írók műveit is. Recenzióját teljes egészében idézzük:

„1928“ decemberi száma, 43. oldal:

Jarnó József: Börtön.

Tizenkét heti vizsgálati fggság meglátásokkal teli, mély regénye. Könyv, amely nem a tegnapról és nem a holnapról, hanem a máról szól és nem a politikai máról, mint a többi „mai“ regény, hanem csupán a ma embereiről.

Hőse jóismerósöm, sokszor találkozunk. Mellékalakjait is ismerem, kit személyesen, kit látásból. De mindegyik él. Annyira élnek, hogy szinte nem merem megmarkolni erősen a könyvet, félek, hogy kicsúsznak belőle a figurák. Tizenkét hét börtön. Es a tizenkét hét minden fázisának megdöbbentően éles pszichoanalízise. Az első percek vasajtódöngetó nagy akarásai után az unalom ernyedtsége, amikor eseménytelen órák hullanak az emlékezés gödrébe. Milyen érdekesek ezek az üres órák Jarnó tolla alatt. Végtelen hosszú órák, amelyek gondolkodásra kényszerítik az embert. Gondolkodásra, melyet gyökeresen megváltoztat a börtön. A bibliához menekülés. Az emberek megutálása és ugyanakkor megtalálása az Embernek. Es a végtelenül áhitatos jóság - rohamok, találkozás Krisztussal. Minden ember találkozik vele legalább egyszer. De a börtönben ez a találkozás megrázóbb, mélyebb. Hiszen egy kicsit valamennyien apostolok vagyunk. Magára vállalja cellatársai bűnét, hogy megmentse őket, különzárkával büntetik. Kintről behozott ebédjét névtelenül küldi szét a nagyon beteg fegyenceknek és maga rab-