Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Sződy Viktor: Rövid nadrágban
menj el tőlünk, Vologykám!... Barátaid is siratnak, kérnek, hogy maradj! Sajnáltam Vologyát, de nem sírtam. És nem sajnáltam annyira, mint a vergődő lovakat... Miért?! Nem tudok pontosan megfelelni és vonakodom is attól, hogy megfeleljek! Valószínűleg azért, mert Volo- gya, akinek rajzból is kitűnője volt, — úgy-ahogy ellenségemmé vált... Ebbe a korai emberkorba nyúlnak vissza „könyörtelenségem“ gyökerei. Könyörtelenségemé az igazságtalansággal szemben. Temetéseket ezután is 'gyakran láttam. Az oroszok nyitott koporsóban viszik a halottat, rendszerint teherautón. Az oldaldeszkák leeresztve, a koporsó alatt vörös lepedő, az oldaldeszkákat takarva majdnem a földig ér. És persze virágok. Egy alkalommal egészen a távoli temetőbe kísértem a gyászmenetet. A halott feje meg-meg- rezzent a koporsóban. A teherautó ugyanis képtelen volt egyenletes lassúsággal haladni, időnként kissé meg-megugrott. Az özvegy pedig jajveszékelt végig a városon. Anyám, aki gyakran visszasírta az úri világot fölényesen mondta: — Proilinépség ez az orosz! Nem tudnak uralkodni magukon! — Volt ebben a megjegyzésben valami nagyon sértő, s a hangnem számomra is csaknem pimasznak tűnt. A be nem szegezett koporsók nem hatottak rám nyomasztóan, sőt így nyitottan, fedél nélkül látva őket, érthetővé vált előttem, hogy bár elkerülhetetlen a halál, nincs miért rettegnünk tőle. Akkortájt sokat rajzolgattam. Leginkább harcterekre „szakosítottam“ magam. Jól emlékszem, — mindent keresztmetszetben rajzoltam: katonákat, hegyeket, harctereket ... A katonák a lőhető legegyszerűbb módon készültek, kör-has, kör-fej, botláb, bot-kéz. Viszont mind akcióban (már kivéve a halottakat), s a mozdulatok élet- hűök. (Ibi néném hangyáknak csúfolta ezeket a rajzolt figurákat.) Talán figyelmet érdemel, hogy ezekbe a rajzokba cselekményt is vittem. A sok film hatására már erősen németellenes voltam. (Zó ja, Sztálingrádi csata, stb.) Lapjaimon a németek vívták örök csatáikat a magyarokkal. Persze mindig a magyarjaim lettek a győztesek, hanem azért nem egykönnyen. Nagy-nagy emberveszteség, hosszú-hosszú visszavonulások árán. A rajzokat megszámoztam. Ugyanazok a katonák harcoltak végig minden lapot, valami ismertetőjellel kerültek az egyik lapról a másikra. (Nagy has, hosszú láb stb.) Az elsettek persze elmaradtak... Kedvelt visszavonulási módszerem ez volt: Egy előretolt árokban — rendesen domb alatt — géppuskafészek. Nyírják a támadó németeket, s páncéloköllel néhány tankot is kilőnek. Szóval valódi hősök módjára védik hazájukat. És a németek mindenfelől a géppuskafészket lövik. Mikor aztán se erejük, se töltényük a mieinknek, az ellenség lerohanja őket. És most jön a meglepetés! Az árokból földalatti folyosó vezet a második frontvonal mögé, s kedvelt harcosaim ily módon megmenekülnek. Az álcázásról sem feledkeztem meg. Az árokból kikukucskáló géppuskák rendszerint bokor alatt fészkeltek. Néha nyolc oldalon keresztül is dúlt a nagy honvédő háború. A németek már-már az utolsó állást is elfoglalták, de ilyenkor magyarjaim olyan hősiességet mutattak, hogy az a naivság és páratlanság netovábbja. Eszeveszett lendülettel lóháton, tankokkal, teherautókkal rontottak a németekre (a lovak szinte a levegőben úsztak), s azok úgy meglepődtek a bátorságtól, az elszántságtól, hogy elejtették fegyvereiket és hanyatt-homlok menekültek. És így ment ez folyvást más-más változatban: drótakadályok, tankcsapdák, torlaszok, szétlőtt házak... Az ellenséget végképp szétzúzó huszárság — ez volt az elit. Ami a németnél az SS, az a magyarnál a huszár. (Persze a huszárjaim sosem gonoszkodtak, mint amazok.) Egy utcabeli ukrán fiú is megnézte „művemet“. Aztán elhívott magához. Kemény papírból kivágott katonái voltak, — ősi nagyorosz harcosok, lovasok és gyalogosok. Úgy álltak a padlón csatarendben. A veszély mindig is vonzott engem. Eleinte csak megközelítettem, aztán addig ólálkodtam körülötte, míg bele nem másztam. Az Ung partján kora tavasszal 30—40 centiméter széles nagy jégtáblák voltak, s alattuk titokzatos barlangok, üregek, folyosók. Néha még tüzet is raktunk ilyen barlangban, nemigen törődve azzal, hogy a melegtől megcsúsznak a falak s összelapíthatnak minket. A part széléhez csapódó jégtáblák csikorgó lökésekkel ostromolták alkalmi várunkat.
