Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Pavol Bunčák: Versek (Bábi Tibor és Veres János fordításai)
Az alábbi versek a jeles szlovák költő „Prostá reč“ (Egyszerű beszéd) című legutóbb megjelent kötetéből valók. A cím jellemző: a gyűjtemény versei arról tanúskodnak, hogy a ma ötven esztendős Bunčák szakított eddigi költői eszközeivel, leegyszerűsítette kifejezésmódját, verseit új, logikusan szőtt képekkel, gondolatokkal gazdagította. Strófái tartalmát belső vívódások, tájrajzok, gyerekkorára, szülőföldjére való visszaemlékezések képezik, máskor az élet és a szerelem titkait fürkészi. A költő visszavágyódik az ifjúkor derűs éveibe, miközben gondolatai érett bölcsességet sugároznak. Gyónásra emlékeztető lírája mellett, közösségi kérdésekkel foglalkozó művei is jelentősek. E sajátos, pátosz nélküli politikai versekben igen őszintén szól arról a pozitív viszonyról, amely korunkhoz, társadalmunkhoz fűzi. Megmutatja, hogyan forr össze a civilizáció szocialista formájával a modern ember, aki egyre magasabbra szeretne törni. Bunčák versei az életszeretetnek olyan vallomásai, melyek erősen hatnak az olvasó leikületére, gazdagítani tudják szemléletét. Ebben rejlik jelentőségük lényege. Pavol Bunčák ars antipoetika Mikor lehull a lomb, megnő a kémény szája s a kerék foga. Minden megleli helyét az ember is, levél is elhull, s belevész az üres térbe és időbe. Mikor megszürkül a szín, földdé és esővé változik, mikor a szavak visszatérnek eredő-fészkükbe, hiába keres virágot a méh, elveszti hegyét a tövis és okát a fájdalom. Mikor a kehely kialszik, a virág-pompa magába roskad, a szó levedli rozsdáját, súlytalanul lebeg, a megafon elnyomja a tenger üvöltését, s mivel megszűnik vonzása mindennek, ami emberi, a költészet is eltemeti önmagát. Mikor a dal kiszáll a habokból, mint megtisztult, kisírt szemek, s egyenesen szíve felé célzol, ijedt énekesmadarak raja rebben széjjel, s rászáll a villanydrótokra, ábécé-sorrendben. ilyenkor a vers körbe-forgó mozdulattá válik, vackában kering, tengelye körül. Az égő képet is hamuvá fújja a szél, nem marad más, csak a föld vörös magjának kattogása. Arc nélküli test, száj nélküli szó. S a költészet eltemeti önmagát üres térbe és időbe. Fordította Veres János
