Irodalmi Szemle, 1965
1965/4 - Pavol Bunčák: Versek (Bábi Tibor és Veres János fordításai)
séta kérdésok és feleletek Ö mennyi költészet, mennyi, ha kinyitod szemed, bezárod a noteszt, s szó nélkül elindulsz, céltalanul, nem tudod, hová, a szemed vezet, s nem a szemed vezet, járókelők vezetnek, házak és iák, gyerekek és kóbor kutyák, motorok zúgása vezet, mezőre, erdőkbe, városokba, utakra, melyek jelzőtáblái benned vannak, az emberben. Lám, kidugják fejüket a homokból az elfelejtett virágok, emlékek vásáros bódéi, fölöttük ég felé nyúlik az óriásdaru fém-feje, mely mindent felfal, amely majd házakat emel, a még fel nem húzott falakon, s minden ablakon átdereng az azúrkék ég: holnapunk. Ott fogsz lebegni valahol a magasban, egy napon felmegyek hozzád a lépcsőn, melyet elképzelünk. Ő mennyi mese bont majd virágot a jelen gyökeréből. Fordította Veres János Húsz éven át épül az ember: a férfi, hogy bölcs legyen, a nő, hogy szeressen, a hős, hogy harcra keljen, az anya, hogy örvendezzen, a férfi vén koráig, a nő: mindhalálig. Meddig épül a ház, s hány nemzedéknek? Meddig épül egy Stadion, s milyen tömegnek? Meddig épül az igazság, hány nemzetnek? A boldogság is addig épül. Fordította Bábi Tibor Pavol Bunčák őszi napfény Arany gyümölcsök potyognak az égből, gránátként durrognak a föld ölén, félve az idő zord ködétől béküljünk ki, nap, te meg én. Hadd váltsak egy búcsúmosolyt veled, mely hazakísér s enyhet ád. Oly gyöngéd ma a kezed, páfránytól nyerte illatát. Rög alól csíra, tekint szét, dal kél, hogy búsan messze szálljon. Mint mikor vízbe vetsz egy kövecskét, csönd terül szét az üres tájon. Hadd váltsunk még egy mosolyt veled, érő bor magva folyamodik hozzánk. Az elgyöngiilt bimbó is fényért eped, emléked sehol ne átkozzák. És vége, vége, nézd a ködöt, íze a szájban fanyar borként árad. Ami közel volt, messze szökött, s a szépségek im ledőlt, romos várak. Csak a költőnek jut már csodakép, örömről dalol, dölyfnek ártva; éden neki a földi lét, tollát a csöndbe mártja. Eordította Veres János
