Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - Mács József: Honvágy

fel se veszem a tréfát. De akik a szemünkbe nevetnek, azokra köpök. Mert mi csak szerencsét próbáltunk, semmi mást.

— Emiatt a bolond asszony miatt — pillantott Hornyák mérgesen a feleségére.

— Ne bántsd, nem érdemli. Mások is próbáltak már előttünk szerencsét. Hajóra szálltak, tengeren túlra, Amerikába meg Argentinéba mentek, oszt azok se maradtak ott, sok-sok pénzzel a zsebükben visszatértek. Mi is csak azt csináljuk, amit ők, sajnos a zsebünkben nincs sok pénz.

— Fütyülök én a pénzre. A mészégető kemence kell nekem, meg a jó barátaim kellenek, akikkel egy pohár pálinka felett elbeszélgethetnénk a mesterségről, meg a fuvarjainkról — intette le Hornyák a sógorasszonyát.

— A jó embereidből nem élsz meg — okoskodott a feleség. — A gyerekek nőnek, ruha, cipő, pénz kell!

— Megadja a kemence, amire szükségünk lesz — nyakaskodott Hornyák. — Apámnak is megadta, meg a nagyapámnak is. Nem haltunk meg éhen, itt vagyunk.

És Hornyák pillanatok alatt átélte, ami a mesterségében szenvedély: a tűz lobogását, a mészkő sistergését, a fuvarra előkészített szekér tengelyvégeinek a megkenését, a lovak abrakolását, az álmosan szendergő falvak felrezzentését, amint belekiáltja a csöndbe: — Meszet vegyenek!

— Meszet vegyenek! — mondja, próbálgatja hangosan a vagonban is, és pipázó sógorasszonya s a felesége egyszerre kérdezik:

— Megbolondultál?

— Dehogy bolondultam meg — lobbant a harag Hornyákban. — De a mész... nem is tudom hogyan mondjam nektek... .kell nekem a mész ... kell a gyomromnak meg a véremnek... a szaga kell a tüdőmnek. Ügy kell nekem a mész, mint a tyúkoknak. Csak én nem csipegethetem le a házak faláról. Nekem termelnem kell a meszet és kiabálnom: meszet vegyenek!

A gyerekek összebújva bóbiskoltak és most mozgolódtak. Ünták már a vagont, az utazást, a tavaszodó nap csípős levegőjét, a fel-fellángoló városi fényeket. A tehervonat Pozsonyban állt meg. A vonatkísérő kinyitotta a tolóajtót és beszólt.

— Hatvan percig állunk.

— Menj, vegyél valamit — nógatja Homyákot a felesége.

Feltápászkodik, lesepri magáról a szalmát, kimegy a peronra. A büfénél megvásárolja a cukorkát és érdeklődik a vasutasoktól.

— Messze még a határ?

— Elég messze — mondják azok.

Nem baj, nem lényeges, gondolja Hornyák. Az a fontos, hogy a határ felé tartanak. Nemsokára túljutnak az országok színeit viselő sorompókon. Köszöntik majd őket a Miskolc környéki tájak.

Visszabújik a vagonba, a cukorkát begyömöszöli a felesége szatyrába, s mire betakarózik a pokróccal és kényelembe helyezi magát, mozdul a szerelvény, nyikorognak a kerekek, a vagonra ráborul az éjszaka.

A gyerekek elszenderednek, tűrhetően viselik az út fáradalmait, felesége és sógorasszonya is átengedik magukat a bóbiskolásnak, csak az ő szemére nem jön álom. Egyre jobban ingerli, izgatja a gyomrát az izgalom, hogy hazamehet, helyrehozhatja nagy-nagy tévedését. Könny, meghatódás vegyült a búcsúzkodásba, amikor hazulról eljöttek, most meg majd öröm dagasztja a rokonok, ismerősök mellét: Hornyák újra itthon, a mészégető kemencénél, a fuvarra előkészített lovak faránál.

Kiles a résen, ki-ki pislant az éjszakába, a vagon oldalánál hull le a szikraeső, rossz sejtelem szállja meg. Komor, testes hegyek kísérik a szerelvényt. Hova, merre viszik őket? Soha nem tartozott a jó tanulók közé, a földrajzzal meg mindig hadilábon állt, de annyit tudott, tapasztalatból is, hogy ha a határ felé tartanak, síkságnak kellene következnie.

Megérinti a felesége vállát.

— Hová visznek? — kérdi és a réshez húzza felesége fejét.

— Hova vinnének? A határra. Csak haza érnénk már.