Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - Mács József: Honvágy

— Türelemmel légy, te akartad, hogy jöjjünk.

— Hányszor mondod még ? Hányszor hallom még ? Te akartad... te akartad ... te akartad ... — hangoskodott a feleség.

— Mi történt? — riadt fel Terka, a törpe sógorasszony és nyafogott mint a kisgyerek.

— Semmi. Aludj. Ne nyöszörögj — bírná hallgatásra Hornyák, de nem sikerül.

— Jaj, istenem, nem haza visznek? Nem hazafelé tartunk? Én ki is ugrok a vagonból, a kerekek alá vetem magam — és támaszkodott is a botjára, mintha ugorni akarna.

— Nyakonváglak, ha nem fogod be a szád — szól rá durván Hornyák. Van a sógorasszonyban ilyen hajlam, ilyen gyerekes meggondolatlanság, játszik az életével, mint a tűzzel, egyszer már fel is akarta akasztani magát.

— Szebben is beszélhetnél vele — csendesíti a felesége Hornyákot és szomo- rítja, keseríti a nővérét, akinek kibugggyan szeméiből a könny, szájából a nyál, fájón zokogni kezd.

— No még csak ez kell, ez a nyivákolás. Mikor lesz ennek vége? — papri- kázódik Hornyák.

Valóban, mikor lesz vége. Otthon is, ha rákezdte a bömbölést, egész nap nem hagyta abba. Mindenki elmenekült a házból, a szűkre méretezett szoba- konyhácskából, még a gyerekek sem maradtak benn, csak a sógorasszony jogos vagy vélt sérelmével.

Nagyon tudja siratni magát:

— Én görbe lábam, én semmi testem, én szegény szerencsétlen botom. Te vagy az enyém, te szeretsz engem, mindenki utál, pedig senkinek se vétek, senkit nem bántok, csak ülök napokig az asztal sarkánál, nézem a kenyér- morzsákat, csapkodom a legyeket meg pipázgatok, ennyi az életem.

— Hagyd abba, Terka, ne tetézd a bajunk — kérte a húga. — Áttelepültünk, hogy gazdagok legyünk, oszt mit csináltak belőlünk? Se föld, se ház. Azt se tudjuk, hova, merre visznek.

— Földönfutók lettünk — keseregte Hornyák, s kilesett az éjszakába, végigtapogatta szemével a hegyes vidéket. — Csak vissza, vissza a házamba, a kemencéhez, azt akarom. Holnap tiszta fehér ingben végigmegyek a falun, hogy mindenki lássa: Hornyák visszatért. Nem volt jó idegenben neki.

— Csak már otthon lennénk — sóhajtott a feleség.

— Otthon leszünk, ne félj — tüzelte bele magát Hornyák a lelkesedésbe. — Elmegyünk a komához, a temetőbe is kimegyünk.

Az angolkóros, törpe Terka a pipájáért nyúl és hahotázásba kezd. Mindig így csap át sírásból nevetésbe a kedve, ha valami szája íze szerint valót hall. Bodrozódik a füst a vagonban, köhögés nyugtalanítja az alvó gyerekeket.

Hornyák ismét kipillant a fénnyel teleszórt tájra. Hajnalodik. A veszedelmet sejtető komor hegyek eltűntek, mintha csak álom képében jelentkeztek volna, amerre a szem ellát, lankás dombok mindenfelé.

— Már csak néhány óra és a határon vagyunk — dörzsölte össze jobb kedvre derülve a tenyerét.

Terka dalikózik, magyarul, szlovákul tarkítja a szöveget, Hornyák a feleségéhez bújik, tenyere a hasára csúszik s ellenszenvvel tekintget sógorasszonyára, aki fújja, nyekeríti a nótát és lesi a tenyerét, csúszik-e lejjebb.

Kívánja az asszonyt. Mióta szerencsét próbálni felkerekedtek, ráadták a fejüket az áttelepülésre, soha nincs nyugodtabb perce, mintha nyűgös beteg lenne, akinek sehogy és sehol sem jó. A csehek nem értették a viselkedését, a szavait sem nagyon. Ha szlovákul beszélt, magyart láttak benne, ha magyarul szólt, szlovákot. De az soha nem jutott eszébe, hogy eldöntse, mi is ő tulajdonképpen ?

Mészégető, fuvarozó ember, apjáról, nagyapjáról szállt rá a mesterség tudománya. Soha nem fordult meg fejében, hogy lehetne ő más is, különb ember is, kőházzal, nagy vagyonnal cserélhetné fel a mesterségét. Sokfelé járt, katonaságnál, hivatalokban, s levett kalappal, büszkén mondta mindenütt a foglalkozását:

— Mészégető! És mintha ezer falu visszhangozta volna olyankor a nevét:;