Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - Mács József: Honvágy

gyújtott. — Hajlani kellett a szavára. Ez már így van. Eljöttünk. Viseljük a következményét. Adj nekem is abból a pálinkáiból.

Hornyák átengedte az üveget és az ablakhoz húzódott. Onnan leste, ahogyan angolkóros sógorasszonya nagyokat húzott belőle. Alig hagyott egy kevés pálinkát az üveg fenekén. Szereti a mámort, szerencsétlen nyavalyája odabilincseli az asztal sarkához, sehová nem jár, ivásban és pipázásban leli az örömét.

— No add már vissza, ne nyakalj annyit — ragadta ki Hornyák az üveget sógorasszonya kezéből.

— Idd meg te a többit, neked van bajod — engedelmeskedett a nyomorék asszony.

— Hát nekem van. Eltaláltad. Senkinek több ezen a világon. Azt mondták, vége a nyomorúságos életemnek, házat kapok, meg földet is kapok, csak ismerjem el, hogy szlovák vagyok. Oszt mi lett a vége? Cselédnek hoztak,, pedig az otthon is tudtam volna lenni.

— Ha legalább mészégetőnek hoztak volna — hizelgett Homyáknak Terka, a sógorasszony. — De cselédnek, amiért szlováknak vallottad magad?

— Nem baj már, ne emészd magad — nyugtatta emberét a feleség, pedig ő sem volt nyugodt, a vagon falának vetette hátát és egyre csak potyogott a könnye. — örülj, hogy hazamehetsz, hogy újra mészégető lehetsz, ha még megvan a kemencénk?

— Nem lopta azt el senki — jegyezte meg Hornyák.

— Nem is var rád — mondta a pálinkától éledő sógorasszony.

— Becsaptak. Elbölondítottak — -káromkodott az ember. — Te is becsaptál a biztosakkal együtt. Hozzám feküdtél azon az éjszakán és rávettél az útra. Ez se lesz többet így. Ha gondod van, ne az ágyon próbáld eloszlatni.

— Mit csináljak, akasszam fel magam? — fogta a fejét a feleség. — Házat Ígértek, meg nagy vagyont. Én a javunkat akartam.

— Azt akartad, oszt mi lett belőle?

— Semmi.

— Na látod.

— Nem baj, ne búsulj, hazavisz a vonat. Hamarosan átérünk a határon ... Nem viszünk semmit ajándékba, üres kézzel térünk vissza.

— Majd valahol megáll a szerelvény.

— Vehettünk volna már cukrot, csokoládét a gyerekeknek, de te is csak magaddal, a pálinkával törődsz. Abból vettél négy üveggel is.

— Kettő az enyém, kettő a barátaimé — derült fel hirtelen a Hornyák arca.

— A Hajdú Józsié, meg a Varenszkyé. Rendes emberek, jó mészégetők. Vajon mennyi meszet égettek, míg kirándultunk?

— Ki tudhatná azt — felelte a feleség.

— Jó kis kirándulás ez a miénk — vihogott a sógorasszony. — Zárt vagonban járjuk a külföldet. Bizony isten, én szégyellek visszamenni. Mit mondanak majd, müyen emberek vagyunk mi?

— Milyenek lennénk?

— Mint a cigányok.

— Miért?

— Nagy hű-hóval felkerekedünk ... kezet fogunk a szomszédainkkal... búcsúzkod unk. .. sajnálgatjuk egymást. Kimegyünk a temetőbe is, apáink sírjához és bocsánatot kérünk tőlük, amiért többet nem vihetünk virágot a sírjukra és még el sem felejtettek bennünket, amikor hazaállítunk — kacagott fel a sógor asszony.

— Mi van abban? Visszatérni szégyen talán? Bolond vagy te Terka, nagy bolond! — dorgálta Hornyák.

— Az vagyok, lehet, de Varenszky barátod szereti a tréfát. Nem felejti el majd megjegyezni, hogy nézzük csak, ti aztán igazán nagy földet bejártatok, míg hazaértetek. Mert nem oda Buda, itt van a ti hazátok.

— Igazat mond, ha azt mondja — ivott a pálinkából Hornyák.

— Persze, hogy igazat mond — szívta meg csibukját a sógorasszony. — Tőle