Irodalmi Szemle, 1965

1965/4 - Mács József: Honvágy

Mács József

honvágy

A ház, amelyben Hornyák lakik, omladozó. A tető is javításra szorul. Nem törődik vele. Neki így is jó, így is megfelel. Ingyen kapta, nincs becse sem háznak, sem istállónak. Semminek sincs becse. Az udvar begyepesedett, a kút kávája beszakadt. A háború után ültették bele a vagyonba. Nem dolgozott meg érte. Potom áron szerezte. Csak annyit kellett mondania valahol Miskolc környékén:

— Szlovák vagyok. Az apám is az volt. A nagyapám is.

— Ha szlovák, jöjjön haza — ajánlották a kitelepítési biztosok és ő hajlott a szóra. Mészégető volt világéletéiben, miért ne próbálhatna szerencsét. Hazajön, ahogyan kívánják és aztán majd csalk lesz valahogy.

Felpakolták családját, olvadékony szívű feleségét, sápadt, sovány gyermekeit meg angolkórban szenvedő, görbe lábú, egész nap csalk pipázgató sógorasszonyát és a vagon kerekei kattogtak éjjel-nappal.

Ügy volt, hogy Szlovákiába jönnek, de érthetetlen módon Csehország lett a végállomás. Állami birtok, korszerű cselédház.

Hornyák, aki több mint három évtizeden keresztül a mészégető kemence tüze és füstje szerint ítélte meg a dolgokat, és mással nem törődött, csak a hetenkénti fuvarral, meg az út fáradalmait zsibbasztó pálinkával, rádöbbent, hogy mélységesen becsapták.

Ponciustól Pilátusig járt, hogy érvényt szerezzen igazának és visszatelepülhessen Miskolc melletti falujába. Volt is foganatja a szaladgálásainak. Egy napon újra felpakolták családját a vagonba és a birtok vezetői úgy búcsúztak tőle:

— Menjen öreg isten hírével! Menjen haza, ha nem érzi jól magát köztünk!

Hornyák egész úton dúdolgatott, kortyolgatott a pálinkájából, hogy ilyen

könnyen szabadult és úgy érezte, csupán álmodja ezt az egész nagy kiruccanást egyik országból a másikba. És mintha álmának is az lett volna az intő tanúsága: mindenütt jó, de legjobb otthon.

Egy kis zsörtölődésre persze okot szolgáltatott a visszafordulás. Mert ha már egyszer felkerekedtek és elindultak szerencsét próbálni, miért menekülnek vissza? Felesége hajtogatta ezt zsebkendőjét a szeméhez nyomogatva Pilzen és Pardubice között.

— Te csak hallgass! Semmit ne szólj — tromfolta le Hornyák. — Te akartad legjobban, hogy jöjjünk, hogy otthagyjam a kemencét.

Az asszony pityergett, ellenkezett természetével a hangosabb szó, angolkóros, törpe sógorasszonya meg a csibukot rágta, nem avatkozott a beszélgetésbe. Bámult ki az ablakon, az elsuhanó szánkókat és falvakat nézte, élvezte a kirándulást. Magában a húgát pártolta, aki belehajszolta férjét a hazatelepülésbe. Ha nem makacskodik annyira, soha nem lát többet a Miskolc környéki domboknál.

— Én csak hallgassak. Némuljak meg, amiért a javadat akartam — érzékenyült el újra az asszony. — Hát nem beszélt szépen az a biztos, hogy térjünk vissza a hazánkba, a véreink közé? Olyan szépen beszélt, hogy éjszakákon át csak sírtam, meg sírtam, nem jött álom a szememre.

— Szamár volt, szélhámos — morgott a vagon sarkában Hornyák.

— Szépen beszélt — fogta pártját húgának idétlen hangon a sógornő és pipára