Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - FIGYELŐ - Fükári Valéria: Mács József: Megbillen az ég

elveszítette esztétikumát. Amikor csak a tárgyát jelölő „népi“ vagy „falusi“ jelzőt tartotta meg cégérében, s az „irodalmat“ mint a szép és igaz írott kifejezését a propaganda jelszavainak didaktikai célzatú elemzésével és színezésével cserélte fel. Létrehozván így nem az új kor irodalmát, hanem valamilyen kezdetleges és hatástalan ó-didaktikát. Most, hogy megteremthesse önmagát, elsősorban az után kap, ahhoz nyúl, ami valóságra kapcsoltató a közelben adódik: Magyarországon a szociográfia, nálunk a riport az, amelynék közvetlen életanyagot gyűjtő és gyújtó lehetőségeiből a próza alapot, talajt próbál taposni maga alá. A „valóságcsuszamlás“ után, amit a terület elhomályosítása vagy semmibevevése okozott, most, úgy tűnik, legelőször végig kell tapogatni, és fel kell mérni a terepet. Hűen. Vagy: hívebben. És — szabadra nyitott szemmel. Ami még nem esztétikum, nem szépirodalom, de talajszerzés lehet hozzá. Hogy legyen hol megállni, hogyan lábatvetni. A líra, kötetlenebb viszonyban lévén a valósággal, általában — nálunk is — természetesebben, könnyebben regenerálódott, jobban át tudta magát menteni, esztétikumát inkább átvihette olyan területekre, ahol talált megfelelő fogódzókat. Mindez, persze, nem azt jelenti, hogy tán a prózairodalomnak fel kellene hagynia az ilyen kicsuszamlott területekkel, mint amilyen a mai falusi vagy népi témájú irodalom, különösen nem jelenti ezt nálunk! De egyébként sem, egyáltalán nem! Hisz a szépirodalmi alkotás lényege és jelentősége (mint minden művészi alkotásé) sohasem a „miről" vagy „mekkora“ kérdésében rejlik, hanem csakis abban, hogy az önmagában zárt kisebb vagy nagyobb egység ráeszméltet-e az egészre, az önmagában zárt csepp a tengerre.

A gondolatok, amelyek Mács József új könyve fölött ébrednék, ilyen szélesen kerekítő utakat vesznek be. Talán azért is, mert azon, ami Mács elbeszélései történetének, meséjének elpárolgása után visszamarad, láttatón kirajzolódnak a vidéki témájú irodalommal történő folyamatok. De főképpen azért, mert a talaj- keresésen, talajszerzésen túl kiérződik, hogy Mács szeretne mélyen bele is szántani ebbe a talajba, a maga nyitott szemével bejárni nemcsak a terület felületét, hanem merőlegesen is leereszkedni benne, a mélységek felé. Ez az igyekezet határozottan otthagyta nyomát a kötet elbeszélésein, bár eredményeiben nem mondható az írások fő és teljesen felülkerekedett jellemzőjének. Ügy látom: teremtődő szépirodalom az, amit ez a kötet tartalmaz, átlagban a riporttól a szépirodalomba torkolló út olyan szakaszán, ahol a teljes, kifejlett szépirodalmi jelleget hátráltatja még

a terep térképezésének gyors szüksége és ami ezzel velejár. Hátráltatók, de azt hiszem, nem feltétlenül útbanállók ezek, valószínűleg, csak „ki kell futniuk“ magukat. Kívülük, mellettük van azonban, ami a komoly mélyremenés előtt megtorpantja az írót, s ami nem éppen csak hátráltatja az útban, hanem, úgy hiszem, egyenesen veszélyeztetheti az út irányát is. A közelmúlt lapos, elemifokú és hatástalan ó-didáktikája helyére nem egyszer egy, bár nem éppen lapos, de ugyancsak célt tévesztő új-didaktikaszerűség és a könnyítések, eltérések különböző módjai törnek be a Mács- elbeszélésekbe. Meggyőződésem szerint azért különösen veszélyes ez, mert ha ez az új- didaktika tért hódít, ismét kiszorítja, majd elfoglalja a ihelyét annak az alkotó erőnek, amely egyedül hivatott a talajt lefelé és befelé mérni-térképezni és a talaj benső életét, egy egész világot magában foglaló mikrokozmoszát feltárni. Vagy, más szóval: ez az új-didaktika eltorlaszolhatja az írói szemlélet kifejlődésének, elmélyedésének, kiteljesedésének útját-módját. És ezzel távoltartja az írót épp a számára legfontosabbtól — az embertől.

Pedig Mács, a maga ugyan másfajta átéiés- sel-ragaszkodással megszabott módján, de alapjában véve mintha ugyanolyan egyetlen hazaként hordozná magában a falu világát, mint ahogy az az ő „Földönfutó“ emberének „mellét nyomja“: „Életemben nem próbáltam én még más munkát... csak a föld volt jó nekem!“ Mégis, amit általában és viszonylag igazibban és teljesebben sugároz vissza ebből a világból az olvasóra, az nem elsősorban ennek lakója, az ember, hanem e világ színtere, természeti és tárgyi kelléke. Amikor otthon van — s Mács csak elvétve nem otthon, a falujában jár, amikor ír — megelevenednek a dűlők, pajták, hombárok, udvarok, kamrák, a háziállatok meg a rét füve, föld termése annyira, hogy szinte érzed a szagukat, mintha, tapintanád alakjukat, nemcsak látod, hanem úgyszólván bőrödön érzed a rájuk vetődő nap melegét vagy árnyék hűsét, s azt, amit a városi ember talán meg sem tanulhat érzékelni: a fedetlen, megmunkált föld évsza- konkint változó lélegzésének összevegyülését a levegővel. Csak falun töltött gyerekkorral ivódhat' igy az ember érzékszerveibe ez a környezet, amellyel Mács sokszor kitűnően össze tudja kapcsolni olvasóját. És ebbe jól „belevágnak“, néha nagyon jól ékelődnek az emberei, de — főképpen megjelenésükkel, külső, mindennapi életükkel. Benső lényüket, a maguk teljességében már nem sikerül írói varázsvesszővel életre keltenie, kitárulkoz- tatnia. Igaz, hogy egy-egy síkon kivetít és éles színekkel ecsetel ebből is (néha túlélesek-