Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - FIGYELŐ - Fükári Valéria: Mács József: Megbillen az ég

kel, valami lényegesebbet, fontosabbat túl- kiabálón élesekkel), s így történik, hogy az ó-didaktika látására jellemző vértelen és színtelen emberábrázolás nála nem kap helyet, de a szenvedélyeknek az az egysíkú és egyeduralkodó tombolása, ami Mács bővérű embereit nem egyszer vakítja-söpri el, vajon nem egy másik végletes leszükítés-e? Mert legyen bár valamely szenvedély valóban jellemző és közvetlen indítéka az ember valamely döntő hatású cselekedetének, ennek feldagasztása még nem láttatja meg igazán ezt az embert; inkább csak azt kell érezned: ez az ember bizonyára ilyen is, de nem ez ő, nem ez az ember, abban ■a világban és azokban a történetekben, amiket az író köréje állít, csoportosít. Ennek következménye aztán egy nagyobb mérvű, másik eltolódás is: elterelődés a történelmi és társadalmi összefüggések azon gyújtópontjai elől, amelyek az ember életét behálózzák és befolyásolják. Különösen fájó baja ez, véleményem szerint, a kötet leghosszabb és figyelemre méltó elbeszélésének, az „A hold rabja“ címűnek. Az egyébként Mács élénk és színes élet- kömyezet-leíró stílusára is oly jellemző elbeszélés egy nagyon súlyos mondanivalót rejt magában. („A hold rabja“ évekkel ezelőtt íródott, és sajnálatos dolog, hogy akkor mondanivalója miatt kötetben nem jelenhetett meg.) A szövetkezesítésben elkövetett legsúlyosabb vétségről van itt szó, s Mács nyomozni próbálja, honnan indulhattak és hogyan találhattak tápszert ezek az iszonyatos módszerek. A leleplezésnél az általa lelt közrejátszó okok-mozzanatok (önkény, személyi tulajdonságok, a közösség közönye) közül a megformálásban olyanok kerülnek túlburjánzó színekben és túlharsogtató hangsúllyal az előtérbe (a személyi tulajdonságok, hímség- fétlékenység), amelyek ilyen formában sokat könnyítenek a teljesség, az igaz keresése kárára. Elterelnek, megtorpasztanak. Annák a teljességnek a kárára, amelynek alapvető felismerését az író szórványosan sejtteti, érezteti (ebben és több más elbeszélésében is): hogy a falu élete nemcsak megbolygatott, megmozdult és megváltozott, hanem hogy rengő megmozdulás volt ez, amely életekben és értékekben egyaránt űrtámasztó rombolásokat is végbevitt. Ezt a felismerést, fájdalmas felismerést formálja meg az „A hold rabja“; a mélyremenő okfeltárás azonban hiányzik, az okok, amelyek itt párviadalt vívnak, az olvasóval ismét azt mondatják: igen, bizonyára ezek és fgy is, de nem ezek azok és nem így... Inkább mellékzöngék ezek, amelyek ugyan robbantó döngetéssé erősödhetnek bizonyos körülmények folytán, de hangerejük érvényesülését nem maguk szabályozzák.

Mindamellett nem lehetne azt mondani, hogy Mács nem figyel saját füllel és saját szemmel a falu életére. A „Földönfutó" című elbeszélésének magva — a faluból való menekülés, a föld elhagyása — ugyancsak társadalmi életünk egyik komor kórtünetét veszi elő, amelynek jelentőségét nálunk általában előszeretettel csonkítják azzal, hogy mintegy kinevezik csupán valami korviszketegségnek, mondván: a baj, hogy falun még nincs meg a városihoz hasonló anyagi és kulturális formák, lehetőségek mennyisége; s az ehhez előírt recept aztán sokszor csak az ideig-óráig talán valóban megnyugtató, csillapító meg- vakaráshoz hasonlít. Mács faluból menekülő emberét ennél lejjebb rejlőn nyugtalanító, minőségibb kétségbeesés űzi el otthonról, habár ennek konkrét meghatározásában az író már könnyít, lazít, leszűkít. A kötet talán szemléletében legösszefogottabb és irodalmi- lag is legtisztultabb elbeszélései az „Idősb Fürjes ökrei" és a történetét múltból merítő „Sorstársak". Egyébként a könnyítő, anegtor- pasztó, csattanókhoz folyamodó vagy elsiető írói szemléleti megoldások, sajnos, nem egyszer végül falusi történetté egyszerűsítik le Mács elbeszéléseit, azokat is, amelyek pedig alapjában úton vannak oda, hogy sajátosan közeledve az élethez, rátalálhassanak a levezető tárnákhoz. Nem szólva a leggyengébbekről (én a nem falusi témájú, erkölcsös- ködőn moralizáló az „Éva, az ártatlan“ és az „Árnyék" című írásokat tartom ilyeneknek), amelyekben néha bántó közhelyekkel való „kipakolásokat“ eredményez az a bizonyos új-didaktikai hozzállás; azonkívül érezni, hogy írójuk itt nagyon nem-otthonosan, szinte sután mozog.

Mács ízesen leíró mesélő kedve és tudása általában jól kiéli magát a kötet elbeszéléseiben (néha túlságosan is magával rántja talán az elbeszélőt is), egyik írása pedig mintha külön ezt a tehetségét prezentálná („Pataki diákok" ).

Az író maga is mondja-példázza könyvének borítólapján: „A mérce tengernél és tónál a mélység. A leereszkedés minden író leghőbb vágya.“ Az elbeszélő Mács erőit és gyöngéit összemérve kívánnunk kell, hogy leghőbb írói vágya fokozatosan beteljesüljön, mert úgy érezzük, vallhatna nemcsak felszínéről, hanem mélyeiről is annak a világnak, amelyben minden sajátossága mellett is hasonlóan bonyolódik múltunk és jelenünk emberi baja, tehetetlensége, küzdelme és tehetsége, mint mindenütt másutt a mi életünkben. És amelyet ugyanúgy magára eszméltetni és emelni kell az erre hivatott eszközökkel, mint a kisebb-nagyobb világok mindegyikét. Va!éna