Irodalmi Szemle, 1965
1965/1 - Lehocky Teréz: Amikor a kakas háromszor kukorékol
Lehocky Teréz kukorékol háromszor amikor a kakas A hold hómozői már feltündökölnek Jeruzsálem felett. Pár óra még és itt a nagyillatú őszi éj. Annak dacára, hogy későre jár az idő, még mindig özönlenek, szivárognak a zarándokok a kapukon által a városba. Alig lehet moccanni az utcákon. Minden kimérés, csapszék és szállás zsúfolva van jámbor hívőkkel. Akinek se rokona, se ismerőse nincsen, az még kerek ezüst sekelért se kap fekhelyet. Annak ott kell rostokolnia, ahol legalább annyi helyet talál, hogy a lábait kinyújtóztassa. De mielőtt a vándor köpenyét vánkosként a feje alá gyűrné, elmegy tisztálkodni a kutakhoz. Ott is sorba kell állni. Rengeteg ember ácsorog a pállott ingével, korsóval, mindannyian inni és mosni akarnak. Egynéhánynak nincs ehhez türelme, inkább a szélső város vízvezetékeihez bandukol, megengedi a rézcsapot, hogy annak súlyos, hideg vízsugara ráömöljön. Azok, akik bejutottak a városba és letelepedtek akár egy fa, akár egy cserje alatt, duzzadt önérzettel nézik a tülekedést. Még mindig tolong befelé sokszáz vidéki, akiket a dölyfös városi őrök lándzsáikkal visszatartanak a kapunk előtt, hogy beszedhessék a vámot és a kapu-járandóságot. Idegen, makrancos daliák ezek, megvetik a fanatikus csürhét, akik így ősztájt valóságos sáskajárást rendeznek. Fölesznek, fölisznak mindent s olyan koszt, annyi hulladékot hagynak maguk után, hogy a rabszolgák alig győzik kihordani a Szemét kapun. Igaz, hozzák az összekuporgatott pénzt is. Kifizetik alázatosan a pár éve elmaradt fejadót, a papok tizedét, de cserébe azt hiszik, hogy ez a remek város, lapostetejű palotáival, hófehér templomával és istenével egyetemben éppúgy az övék is. Egyszerűen elszívják a levegőt a bentlakók elől. Barmaikat a kaszárnyafalhoz kötözik, aprószentjeik a fellegvárba tolják maszatos képüket. Egyik másik paraszt maflán, hitetlenkedve áll a Völgykapuban, a Jerusnál: „nahát! erre nem szabad vágóbarmot behozni? Hogy meg kell kerülni a falat és a juhkapun által bejönni?“ Ártatlan népség ez a zarándoksereg. Naivak. Azt hiszik, hogy a király elébe is lehet járulni holmi ajándéklóval, mondjuk egy gyermekded kossal, taknyos gödölyével. Úgy képzelik el, hogy a konyhaajtóban megáll a termetes, koronás királyné asz- szony. A csípőjén a két vastag keze és a kosárból maga húzza ki a pár szürke galambot, fejjel lefelé, himbálva, lógatva őket, vajon elég zsírosak-e egy jeruzsá- lemi pörköltre. A hitük azonban elcsepereg, ahogy fölmásznak a cédrusokkal szegélyezett meredek gyalogúton. Érzik, hogy a sima, cifra tornyok és a Halászok faragott bástyája után nem lehet elvárni semmiféle nyájaskodást az uralkodó házaspártól. Mit nekik egy falusi atyafi! Azokat még a liszteskö- tényes lurkók is, akik a péktorony kapujából kandikálnak ki, büntetlenül kifigurázhatják. Szentigaz, van min bámészkodni a szépséges Jeruzsálemben. A nagytemplom oszlopcsarnoka előtt színes forgatag kavarog. A raktárai elnyelik és kiokádják a parasztokat, akik kiürítették zsákjaikat és leadták a terményt, meg áldozati állatot. Mint feneketlen hasba, úgy vándorolnak be az idei libák, hizlalt kacsák, a bor, a tojás, az olaj. Állítólag minden Jehovah számára, aki ezek szerint tehát úgy zabái, mint pár légió. Semmi sem változik Dávid óta. A falusiak köntösét megcibálják a templom között nyavalygó koldusok. Nyivákol- nak, vak szemüket meregetik rájuk. Sokan vannak a szerencsétlenek, mindnek nem lehet alamizsnát osztogatni, mert akkor a tarisznyában még annyi sem maradna, hogy a tanyán maradt pulyáknak valami ajándékot vehessenek. Csak a szamaritánusok irgalmasak, fügét, aprópénzt nyomnak a csonkok és korcsok