Irodalmi Szemle, 1965
1965/2 - Peter Karvaš: Az emberekről és a munkáról
Am úgy látszik, nálunk egy speciális, a maga nemében megdöbbentő fejlődési mozzanat érvényesül: sok ember jellemében, mentalitásában a nagy torzulások okozta elementáris tulajdonságok nyilvánulnak meg, a megszokott „adáshiba zavarok“ következményei, nem egy elárusítónak éppen ezek miatt oly mindegy, elad-e vagy sem, a szakember könnyű szívvel selejtet gyárt; ezek miatt oly gyakran kedvesebb számunkra a tegnapi állapot, a fölfelé kimutatható hibátlan számadás, a hibák bizonyíthatatlansága, vagy a huzamosan eltűrt hiányosság, a kritika hiánya és a szent békesség, mint a helyzet megváltoztatására irányuló készség, az oxigéndús kezdeményezés, mely eleinte természetesen sok gondot okoz. Ennek a mentalitásnak nem ideálja az olyan ember, akinek formátuma van, aki ötletekkel huzakodik elő, kellő energiával rendelkezik, és koncepciója van, a munkában lendületes, aktív szolgálatra képes és alkotó módon vezetni tud, inkább olyan ember az eszménye, aki aggályosán ügyel arra, hogy ne hozzon létre olyan helyzetet, mely alkalmat ad valaminek az eltolására, aki sose mondja ki eléggé hangosan mi a jó, hogy ne váljék túlságosan világossá, mi volt eddig a rossz, főleg ki a felelős ezért a rosszért. E mentalitás egyik megnyilvánulása az értelmiség elleni ellenszenv, a jóravaló becsvágy és a kitűnő minőség ellen irányuló gyanakvás, a kényelmes egyenlősdiség, az óvatos nivel- lizálás, a konzervativizmus és a tehetetlenség. Ha ma gazdasági életünk átépítésének szükségességéről és a ma már nyilvánvaló ellentmondásokról vitázunk — végeredményben semmi másról nem vitatkozunk, mint az emberek boldogságáról, életük valóban szocialista tartalmáról, arról, hogy reggel milyen gondolatokkal és milyen érzésekkel ébrednek, este hogyan térnek pihenőre, s közben miféle munkával, pihenéssel, örömmel és szenvedéssel telik életük. Tehát nem jó, sőt nem lehetséges figyelmen kívül hagyni, mi megy végbe az emberekben, mégpedig jó ideje már. Ha nem tudatosítjuk magunkban, hogy mentalitásukban markáns változások mentek végbe, s ezek érezhető és egyre mélyülő ellentmondásban vannak a szocialista ember erkölcsével és mentalitásával, s hogy ennek konkrét emberek az okozói, s ezt pedig számításba kell venni, mert másképp sose szűnik meg az, amiről hallgatunk. Ha megengedjük és lehetővé tesszük azt az állapotot, hogy a kezdeményezés és a minőség ki nem fize- tődik, ha elnézzük, hogy valaki tudatosan vagy akaratlanul is rossz munkát végez, ha eltűrjük, hogy sokak számára az életcél nem az építés, hanem társadalmi állásuk megtartása — ez már nemcsak hiányosság, de komoly materiális erő, melynek a munkatermelékenységben, a nemzeti jövedelemben és az emberek jellemében is meg kell nyilvánulnia. A szocializmusban a termelőviszonyok némely mozzanata egyenest fékezi a termelőerők fejlődését. A retrográd, reakciós erők olykor a közömbösség álarcában jelennek meg, s ez vagy valóságos vagy megkövetelt, esetleg mesterségesen keltett közömbösség. Sajnos, nem az ellenség, de barátaink közömbössége. A személyi kultusz időszakára ma úgy gondolunk vissza, mint a rossz lelkiismeret összefüggő, egységes és masszív időszakára. Az embereknek az alapvető kérdésekben nem volt tiszta a lelkiismeretük, bár ezek a szocializmus szempontjából szent és érintetlen dolgok, így volt ez az igazság, a szabadság és az emberi élet tekintetében. A globális rossz lelkiismeret most atomizálódik, most már nem emberéletről van szó, legföljebb arról, hogy azokban a falvakban, ahol a szövetkezet minimális munkaegységet fizet, drága villák épülnek, a városokban egyre növekednek a motorizmus mulatságára fordított kiadások, a kényelem is gyakran sokkal gyorsabban nő, mint a munkatermelékenység stb. Már senki se kutatja az okokat, tulajdonképpen mindenki tisztában van velük. A személyi kultusz idején egyes emberek képesítését a nagy felelősségvállalásra nem valóságos értékük, jellembeli tulajdonságaik, politikai adottságaik szerint 4
