Irodalmi Szemle, 1965

1965/2 - Peter Karvaš: Az emberekről és a munkáról

mérték, de általános és feltétlen felhasználhatóságuk szerint is — más emberek, t. i. a személyi kultusz hordozói által. Még mindig "era szoktuk meg, hogy kizárólag aszerint értékeljük az embereket, mivel és mennyivel járulnak hozzá a szocializmus építéséhez, mennyire képzett szakemberek, mennyire becsületes és edzett kommunisták, milyen munkaerők és milyen a felelősségtudatuk.

Ha belelapozunk az alkalmazottak káderanyagába, szinte megdöbbenünk, hány ember vesztette el állását elhajlás miatt, vagy azért, mert valamiféle „meghosszabbított kéz“-nek tekintettük, mert meggyanúsítottuk és megvádoltuk őket, s milyen hihetetlenül kevés embert bocsátottunk el a képesítés hiánya és a munkakör betöltésére való alkalmatlanságuk miatt, s mindez bizony sokáig tartott.

Életünk üzemzavarai iránti közömbösségünk, a gazdasági életben egyre elmélyülő ellentmondások, a társadalom és az egyén érdekei közt fennálló ellentmondás iránt egy végletesen komoly következményhez vezetett: az emberek egymáshoz való viszonyának finom és kényes mechanikája, a világhoz, más emberekhez, a szocializmushoz fűződő viszonyuk súlyos haváriáját szenvedett. S valahol e változások végén a forradalmi eszmények megfogyatkozásának, elértéktelenésének, hatékonyságuk elvesztésének veszedelme lapul. Sok jelenséget könnyelműen ítélünk meg: megszoktuk például, hogy az emberek mindennapi érintkezésük során gorombák egymáshoz, hogy az udvariasság, figyelmesség kihalóban van, hogy az a nap, amikor a polgártársunk bevásárolni megy vagy hivatalos ügyeit akarja elintézni, rendszerint mértéken felüli és kimerítő időveszteségek, valóságos büntetés, durva ráripako- dások, kínos helyzetek, gyötrelmek, lótásfutás napja. Mindennek legalján annak az embernek az érzése lapul, amit úgy jellemzunk, hogy nem akaródzik neki. (S ez minden kétséget kizáróan a szocializmus szelleme ellen irányuló magatartás.)

A relatíve kis mértékben rossz lelkiismeretet könnyebben lehet kordában tartani, nem kelti fel éberségünket, ám a következmények végösszege bizony nem kicsi. Mintha gazdasági törekvéseink közepette figyelmen kívül hagytuk volna az anyagi alap és a felépítmény kérlelhetetlen dialektikáját; mintha gazdasági viszonyaink konkrét formái és a termelő erők közti ellentmondás nem párosult volna a lassan és nehezen helyrehozható változásokkal az emberek mentalitásában, a világról vallott felfogásukban (tehát világnézetükben), öntudatosságukban és hűségükben; mintha még mindig nem tudatosítottuk volna eléggé magunkban, hogy az ember a termelőfolyamat legfontosabb tényezője, hogy még mindig s egyre nagyobb mértékben döntő jelentősége van meggyőződésének, munkakedvének, becsületességének és a forradalmi eszményekbe vetett hitének.

Az emberek fájdalmas közömbösségének, elkeseredésének, amelyet épp boncolgatunk, persze más forrásai is vannak, nemcsak azok, amelyeket e sorokban tárgyalunk, s amelyekhez még vissza akarok térni. A dolog „emberi vonatkozásaira“ az az érzés hívta fel a figyelmet, hogy eddig hihetetlenül elhanyagoltuk őket, s így megfosztottuk magunkat attól a lehetőségtől, hogy a maguk összességében és teljességében lássuk a tényeket. Emellett az is fontos, hogy miért éppen ma érezzük olyan komoly kérdésnek az emberek közömbösségét, s mindazt a rosszat, ami ellentmondásban van a szocializmussal, mindazt, ami végbemegy bennünk, és miért épp most haladt olyannyira előre ez az áldatlan folyamat.

A huszadik és a huszonkettedik kongresszus után bekövetkezett megújhodásnak egyik következménye épp az volt, hogy végre végétért a csend és rámutattunk a hiányosságokra. Am az aktivizált kritikai légkörnek, amit nem szabad és nem is érdemes leebcsülni, nálunk egy feltűnően különös vonása van. S ez egy bizonyos mértékben nagyon laza, azt mondanám idealista kapcsolat a hiányosságok kritikája, és azok jóvátétele között.

A fejlődés nálunk egy nagyon meglepő stádiumba jutott, t. i. a kritika és a hiányosságok valamiféle békés egymásmellett-élésének stádiumába.