Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

nyugodtan pihenjenek sírjukban. Egész nemzedékek nyugalma függött a nagy csizmától. Mint harmincon túl levő megyei ügyész, aki mindjárt a háború után, 1945-ben jutott iskolába, és ott mindenféle bölcs dolgot elsajátított — ma jobban látom, hogy is volt azzal a csizmával. Állíthatom, a paraszti hagyomány sarkalatos, megdönthetetlen elve volt ez, olyan elv, amely szerint születtek a gyerekek, és meghaltak az öregek, elv, amelynek értelmében nagy csizmát kellett venni és hordani akkor is, ha ez a megajándékozottnak elrontotta örömét. Olyan csizma kellett, hogy beleférjen a szalmacsutak, és még így is kissé nagy legyen, vagy ha durva kapcába csavart lábba!, esetleg régi nyúlbőrrel is tetézve húztad fel, akkor is lötyögjön a lábadon. És ha felhúztad, ha a csizmába bújtattad kapcába és bőrbe csavart lábadat, ha felhúztad a szárba bújtatott bőr- vagy vászonfülnél fogva, és kimentéi a hideg télbe, mint egy felnőtt mérlegelted, hogy ez bizony évekig is eltart; egy pillanattal később azonban már futottál, hogy patkós sarkán kanyaríthass egyet a jégen. Ha aztán megálltál egy pillanatra a fűzfa vastag törzse mellett, amelyet még valamelyik ősöd ültetett számodra, ha megtorpantál vékony kis lábaddal az otromba csizmában a megrepedezett fekete fa tövében, talán arra is gondoltál, hogy gyorsan bele kell nőnöd a csizmaszárba, nehogy a lábad ügy nézzen ki, mint sulyok a puttonyban; fel kell nőnöd, hogy minden gyorsan tovaszálljon, az élet is, és így minél kevesebb csizmát koptass. A nagy csizmát persze nem a gyerekeknek vásárolták a faluban, hanem az öregeknek, akiknek pedig már nem nő a lábuk, ellenkezőleg: összeaszik, kiszikkad és megráncosodik; mindezek ellenére nekik is nagy csizmát vásároltak, mintha még nőne a lábuk.

Ilyen bő szárú, nagy csizmában toppant be hozzám a vádlott Wojciech apja. Váratlanul jött, a tárgyalás első napja végeztével. Almomban se gondoltam volna, hiszen a vádlottak hozzátartozói nem járnak az államügyész után, inkább az ügyvédekhez húznak; ő mégis hozzám jött. Az íróasztal mellett ültem akkor is, mint most, amikor nyílt az ajtó, és ott állt előttem Józef Trepa, a kétszeres gyilkos Wojciech apja, szlkáran, szikkadtan, ősz fejével s öreg madár bölcsességével, hallgatag, néma bölcsességével. Da amikor megállt dolgozószobám ajtajában, és megszólalt, ledöntött minden falat, sorompót, gátat, és öreges, rekedtes hangon préselte ki a szavakat: — A fiacskám ügyében járok. — Fiacskámnak nevezte ötvennégy éves fiát, ezt az őszülő és hajlott hátú embert. Sem jónapot, sem ügyész elvtárs, csak úgy ajtóstul neki: — A fiacskám

ügyében járok. — Egyenesen, kertelés nélkül. Székkel kínáltam: — Tessék leülni! — Nem ült le. Kicsit közelebb jött ahhoz a kényelmes karosszékhez, amelyben ültem, és ismét megszólalt: — Az első úgy 30 éve történt. — Elsőt mondott, az első gyilkosságot értette alatta, de a „gyilkosság“ szót elhagyta, hiszen anélkül is világos volt, miről van szó. Felálltam, mert fölém hajolt, és meg kellett hajtania kopaszos ősz fejét, hogy hozzám intézhesse a szót. Aztán ismét megszólalt: — Az első okozta a másodikat is, és az első óta harminc esztendő múlott el. — Túl hosszú volt számára a mondat, és bizonyára kimerítette, mert ismét bezárultak benne a sorompók és a zárak, s elhallgatott. Ekkor utánam jöttek, hogy interurbán hív, mire ő ennyit mondott:

— Hát akkor én megyek. — Nyilván meg volt győződve, hogy elmondta a lényegét annak, amit el akart mondani, azt a kissé rejtélyes, s mégsem érthetetlen, rövid és megszakított félmondatot: „Az első harminc éve történt“. Majd kissé később: „Az első okozta a másodikat is“. Majd megint egy kis idő elteltével: „Az első óta 30 év telt el“. Mondom, meg volt győződve arról, hogy elmondta a legfontosabbat, ezért még egyszer ismételte: „Hát akkor én megyek“. Nyikorgott, csosszant a csizma, elment, én meg a szomszédba siettem a telefonhoz. Az ablakon keresztül még láttam, amint a vádlott Wojciech apja keresztülbaktat a téren ormótlan csizmájában; láttam, amint áttér a tér másik felére, és a vasútállomás felé vezető utcán elballag.

3.

Az öreg majd felszáll a vonatra, és a kis állomáson a mezőség közepén ismét kiszáll, ahol majd szekér várja. Felül a kocsira, és szétnéz a földeken, mert semmi sem gátolhatja meg abban, hogy körültekintsen a földeken.

Lehet, hogy az öreg azután elhalad a községi legelő alsó végén álló éppoly öreg, vagy talán még nálánál is öregebb fűzfák mellett, ahol Wojciech Trepa, a kétszeres gyilkos több mint 30 esztendeje bolondozott, ugrándozott, fára mászott, verébfészkeket szedett ki, hintázott az ágakon, és a zöld vesszőkből fűzfa sípot faragott. A legelő végén levő vízmosásba jártak a falu gyermekei. Itt zavartalanul sípolhattak, kitekerhették a veréb nyakát, megnézhették, mi van a lábuk között, és reszkettek a türelmetlenségtől a felismerés és a tudatlanság határmezsgyéjén. Végül is itt a fűzfák között lelt rájuk Antoska nagyanyő, az öreg Bagielné, Wojtek, Sztaszek és Jadwiga anyja, akit Antoska nagyanyónak hívtak min-