Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

denütt. Ö mindig megtalálta a legelővégi laposban hancúrozó rosszcsontokat, és munkába kergette őket. A magas, csontos nagyanyótól féltek a gyerekek, mert mérges öregasszony volt.

Élt és mérgelődött, hogy a halál csak nem jön érte. Jött-ment zörgő öreg csontjaival, és csüggetegen mondotta: —Ugyan mikor jutok a halál eszébe? — Aztán megint reménynyel: — Rövidesen úgyis a föld alá kerülök.

— Majd megint felindultan: — Csak nem jön, nem jön az a halál. — Valahol eldugott egy új, szép zsebkést, a gyerekek erről tudtak, sőt azt is tudták, hogy a kemence a rejtekhelye; fenték is rá a fogukat, ők is halálára vártak. A házban mindenki a halálára várt, úgyszólván az egész falu, mert a falu szép csendes halált kívánt Antoskának, jó szívvel kívánta, bár a nagyanyó mérges asszony volt. Ennek ellenére a nagyanyó tovább éldegélt, és állandóan mérges volt. Egyre mogorvább lett, úgyszólván annyira haragban állt a világgal, hogy talán csak a ló hulladékát kedvelte, amit az úton talált, és mezítelen lábával bökdöste a földjére, vagy inkább a lánya és veje földjére; lábbal rugdosta a lóganajt, mert lehajolni nem tudott már. Ha hajolni tudna, felemelné a száraz lótrágyát, és úgy dobná a földre, hogy termővé tegye a lánya, veje, unokái földjét — illetőleg, amint az később kitűnt, a föld csak unokája, Wojciech, no meg Jadwiga, a mostani gyári munkásnő része volt. Jadwiga része azért, mert nem ment férjhez, és az apja nevét viselte. Ha egész pontosan akarjuk magunkat kifejezni, a föld most már javarészt Wojciech Trepa, a kétszeres gyilkos agglegény hites tulajdona lett, kisebb része pedig Antoska anyó unokájáé: Zofia Trepáé, aki Jadwiga törvénytelen lánya, és anyja nevét viseli. Sztaniszlaw Trepa, Józef és Katarzyna legidősebb fia, Wojciech és Jadwiga bátyja, lemondott atyai jussáról, a nyugati határvidékre költözött, és ott egy nagy gazdaságban telepedett meg.

Ha Antoska anyó hajolni tudna, felemelné a lótrágyát, és a föld kellős közepére hajítaná, hogy ott megállapodjon, az eső szétmossa, beszűrődjön a földbe, és aztán azon a helyen a legzöldebb, legsűrűbb és legmagasabb rozs, vagy búza nőjön. így, ebben nyilvánult meg szeretető gyermekei és unokái iránt; a mogorva anyó sajátos, benső megnyilvnulása volt ez, nerrT'külső, formai, csak a világ felé; s ha egyedül járt, azért bökdöste a száraz lótrágyát a felszántott és megboronált földre;ámbár rögtön meg is feledkezett róla.

Valahol a kemencén rejtegette az új zsebkést. A gyerekek tudták, hogy ott van, de nem jártak utána, mert féltek az anyótól; ki

kellett várniuk az anyó halálát, csakhogy az anyó élt, és azon mérgelődött, hogy még mindig él, A halál csak akkor köszöntött be, amikor már az egész falu azt hitte, hogy Antoska anyó még jó pár évig elél. Az átmenet, az az ugrás az élet és halál között, igen enyhe volt. Enyhe görcs állt be, majd egészen csekély feloldódás és gyengeség. Az a görcs tulajdonképpen nem is nevezhető görcsnek. Mintha valaki észrevétlenül felállna, és átlépne egy keskeny és sekély árkot; vagy mintha egy tárgyat néhány centivel odébb tolna, vagy kacsintana a szemével, ennyi volt az egész, semmi több; aztán az idegek utolsó, gyenge, jelentéktelen rándulása; végül ez is ellanyhult.

A gyerekek felmásztak a kemencére, megtalálták az új vörös nyelű, gombafejű bicskát. Sokfajta zsebkés van, de a gombafejű a legszebb és a legjobb mind között. Ha a kemence tetején a vége felé keskenyedő sárga nyelű bicskát találtad volna, amelynek pengéjén nem ékeskedett volna a T betű, legfeljebb csüggedten elmosolyodtál volna, de ennek a mosolynak nem lett volna jelentősége életedben éppúgy, mint ahogy a sárga nyelű zsebkésnek sem lett volna. Vagy ha véletlenül a kemencén barna nyelű bicskát találtál volna, nagy, bevésett sötétebb gyűrűvel az elkeskenyedő végén, emiatt sem lett volna komolyabb a helyzet, mert vannak vörös nyelű bicskák is faragott gombafejjel a végükön, fehér pengével és azon T betűvel. S a gyerekek éppen ilyen zsebkést találtak a kemencepadkán, amikor meghalt Antoska anyó. Ha egyszer a kemencén ilyen zsebkést találsz, és az a tiéd, a rátalálás pillanatától már valaki vagy a gyerekek előtt, valaki vagy, ha ilyen késed van, és meghalt a nagyanyád.

Az apa kölcsönkért egy lovat, mert a koporsót nem illik egyes fogattal szállítani a temetőbe, annál is inkább, mert tél van, sok hó hullott, s a koporsót szántalpon viszik. A lovak érzik maguk mögött a könnyű szánt, és ügetve indulnak, tudják, hogy a szánnal ügetni kell; de az apa, aki a koporsó mellett lépked, meghúzza a kantárszárat, és a lovak lassítanak, kényelmesen kell baktatniuk, ha a szánon halottat visznek. Józef biztosan fel akarna ülni a szánra, és odaszólni a felnőtt és gyerekseregnek, hogy ők is szálljanak fel, vagy legalábbis lépjenek rá a talpakra, és tartsák a koporsót; szeretne a lovak közé csapni, hogy vágtában repüljenek a temetőig, hiszen tél van és fagy; mégsem teszi, hiszen a koporsót lépésben kell vinni, legfeljebb kissé megringatva azon a két köteg krumpliszáron, amit alomnak vetettek. Apa ostor nélkül lépked a szán mellett, mert ha temetni men-