Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

rikából, és hogyan váltotta át a magával hozott dollárokat osztrák pénzre, aztán bankba rakta, hogy kissé kamatozzon, míg földet vásárol. A bankbetét elúszott, mert a pénz közben elértéktelenedett, és Mateusz nagyapónak éppen annyit fizettek ki, mint egy borjú, mindent fölemlített Mateusz nagyapáról, de nekem teljesen elegendő volt az Amerikában legjobb esetben egy üsző ára.

A beszédes öreg tanúvallomásában még sok keresett pénzről szóló följegyzés. Mintha János nagyapám márkáiról irt volna valaki, mert ő is bankba rakta be mindazt, amit kőművesek mellett keresett Németországban. Amikor meghalt a nagyapám, kisgyerek voltam még, s amikor a bankban elértéktelenedtek a márkái, még a világon sem voltam

— így tehát minderről nem tudhattam, és máig se tudnék, ha egyszer mint serdülő ifjúnak el nem mesélte volna az apám. Am az apám egy szép napon részletesen elbeszélte, hogy nagyapa a Németországban keresett márkáit bankba rakta. Mert ha nem rakta volna be a bankba, megvehette volna rajta azt a darab földet a „kiszögellésben“, azt a csinos kis dűlőt, ahol eső vagy szárazság sem árthat a gabonának. Megvehette volna, és kettő helyett négy holdja lett volna. Négy hold — ha aznap nem szedelőzködik fel, és el nem indul a városba, na meg a pénzt nem bízza rá a bankra. Dehát ő rábízta, bár nem kellett volna, és akkor rögtön megvehette volna azt a darahka földet. Talán ha a pénzt be kellett volna vinnie a bankba, könnyebben elviselte volna, de hát nem kellett. Az volt a legrosszabb, hogy senki se kényszerítette, saját akaratából döntött így.

Tíz esztendeig a hátán feküdt vagonok alatt

— öreg vasúti kocsikat javított. Senki s'e vállalt ilyen munkát, de ő nekifogott, mert azt a tagot a „kiszögellésben“ sose mosta alá a víz, de ki se szikkadt soha. Megkaphatta volna a földet, de nem lett az övé, és most már nyilván sohasem lesz. Számára sokkal jobb lett volna, ha nem lehetett volna más választása, csakhogy „szerencsétlenségére“ választhatott, és ez megzavarta nagyapó agyát. Az volt a .legszörnyűbb, hogy a bankban zsebébe nyúlt a pénzért, elővette, és átadta a pénztárosnak, bár senki sem kényszerítette erre. íme, ezért bomlott meg az esze. Ettől kezdve csak mosolygott, és kereste a pénzt mindenütt: a barázdában, a pajtában, fölmászott az asztagra, és a zsúptető alatt mata, tott, mert úgy tűnt neki, hogy ott rejtette el. Vihar és zápor idején hagyta el a házat, azt hitte, hogy a villám fényénél rátalál arra a helyre, ahol a pénze fekszik, mert beteg elméjében ködbe veszett a valóság, vagyis

hogy a pénzét bankba rakta, és az ott elveszett, így keletkezett benne az a rögeszme, hogy rátalál a pénzre, az egykori pénzre, amelyért megvehette volna azt a földet „a kiszögellésben“, s visszatér még az az idő, amikor a pénz még nem volt a bankban, és vásárolhatott volna érte két holdat. Boldog mosoly ült az arcán, és unos-untalan ezt mondogatta magában: — Tudom már, tudom, hogy hová tettem. — És egészen felmagasztosultan szaladt a pajtához, vagy az istálló felé kiszikkadt lábával, amelyek úgy pattogtak, mint a száraz rozsé, és kitépdeste a mohát a falrésekből, vagy a keresztgerenda alá hajolt, és ott keresett-kutatott. Amikor aztán régi pókháló foszlányain kívül mit sem talált, gondolataiba merült, és így maradt legközelebbi boldog felhevüléséig.

Azt is mondhatjuk tehát, hogy élete alkonyán éppen a betegsége lett sok reményének és boldog pillanatainak forrása. Utolsó hónapjait, vagy talán csak heteit, esetleg napjait

— apám ezt nem mondta el egész világosan

— nagyapó a pajta mögötti halmon töltötte, ahonnét széttekinthetett a térés földeken. Üldögélt a dombtetőn, magához hivta az embereket, az előre elterülő síkságra mutatott, és így szólt: — Tekintsetek csak a távolba, oda nézzetek a messziségbe! — Amikor az emberek megkérdezték, mi van arra, amerre nézniük kellett, egyre csak így válaszolt: — Tekintesetek csak a távolba, oda nézzetek a messziségbe! — A halál is ott lepte meg a dombtetőn. Szép halála volt, biztosan nem tudta, hogy ütött az utolsó órája, s ha tudta is... r i1 I; J

Az jutott eszembe, hogy a vádlott Wojciech Trepa számára is talán jobb lett volna, ha olyan nagyapja lett volna, mint nekem; vagyis ha az ő nagyapja is eszét vesztette volna, amikor elúsztak a dollárjai. Mert ha valóban megbolondult volna, arról a nyomozás közben említést tett volna az az öreg beszédes tanú. A vádlottnak jobb lett volna, mert a védő ebbe azonnal belekapaszkodott volna, és mindjárt tudta volna, mihez fogjon. A nagyapa zavarodottsága a vádlott számára enyhítő körülmény, mert rá lehet fogni, hogy öröklődött, és ha a vádlott bűntényt követett el, ezt nem ép ésszel tette. A vádló és a bíró valószínűleg tiltakoznának, mert az effajta körülmények mindig akadályt gördítenek gyors, céltudatos és erélyes intézkedéseik útjába. Ám a védő fáradhatatlanul követelné: elkerülhetetlen, hogy a vádlottat pszichiátriai vizsgálatnak vessék alá. Lehet, hogy a bíró ilyen erős nyomásnak engedne, szünet következne, reményekkel teli megkönnyebbülés, persze nem az én reményeimről van szó, hanem a vádlott