Irodalmi Szemle, 1965

1965/10 - FIGYELŐ - Deme László: A stílusmodernség eszközei és korlátai

Amint néhányszor jeleztem is: Duba hasonlatai egyszerre tükrözik a valóságot, az írói állásfoglalást, s egyben a környezetet és a szereplők szemszögét is. Legvilágosabb ez az „Idegen szem“ című kisregényben, ahol a paraszti környezet csak paraszti tárgyú hasonlatokat indukál: „dehogy félt, ha a fiaira nézett! Mint két fejlődő akácfa a patak partján, nyúlánkak és kemények"; „Kemény ember .. . Kemény, akár a bőrszíj, a gyeplő, amit a kezében tart“ (mindkettőt Török Péter gondolja): „A fehér kórházi ágy párnáján olyan a feje (ti. Töröké), mint a behavazott mezőn egy csupaszon maradt, megkopott mezsgyekő“ (még szimbólumnak is remek a magángazdaságát visszasíró öregre!); „nézi (ti. a kombájnt), ahogy ősállatként halad előre“ (a megbomlott, minden újat gyűlölő öreg parasztember szemléletével). — És persze stílusos a többi szereplő direkt hasonlításaiban is a szemléleti primitívségüket tükröző banalitás: az anyja kése elől menekülő „Vera úgy visított, mint akit nyúznak. Mint egy kismalac, gondolta B 1 a s k ó“; a szépen öltöztetett Zsuzsika olyan, „Mint egy hercegnő, gondolja ilyenkor Ver a“.

Szóképei is egyszerűek, amikor félig-meddig a szemlélő szereplő gondolkodásán át tükröznek: „Széles, tömpe orrukkal (ti. a teherautók) tigrisekre emlékeztettek. Puhán elterpeszkedve, de biztosan jöttek az úton“; „megvetéssel mérték végig >a tankot, amely a maga nyolcvan tonnányi tehetetlenségével belepréselte őket a magányba“ (mindkettő egy kis- katona szemüvegén át); „Metsző késként vágott belé a gondolat“ (Török Péterbe); „Ahogy kibukkannak a kapu alól, a második emeletről nézve két gömb a fejük" (a fenti lakók szemszögéből). — S nem véletlenül bonyolultabb a kép, amikor az írónak mérnök felesége a szemlélő szereplő: „Az asszony a férfi vállához szorította arcát, úgy nézett a hullámzó, mély érzelemtengerbe, amely a saxofon és a nagydob szinkópái nyomán kavargóit a teremben".

Hagyományos stíluseszköz a megszemélyesítés is. De modern benne az, amikor szinte megelevenítéssé válik az író kezében (Dömötör Teréztől mutattam be korábban igen szép példát erre); amikor a tárgyak, körülmények, természeti jelenségek, emberi megnyilvánulások, vagy maguk a sorsmozzanatok öntevékenyen élni kezdenek, s föléje magasodnak a szereplőknek. így kel önálló életre Duba kezében a telefonkagyló, és „halkan zúg, serceg, ismeretlen zajokat hoz a fülembe“; majd később: „Vidáman csörrent a fekete hallgató, ahogy a helyére tettem“. És másutt: „A távcső a levegőóceánt benépesíti“; „Óránként száz

kilométert hörög ki magából a motor“; „Az emeletek úgy magasodnak föléjük, mint... akiknek csak egyet kell előrelépniük, és az udvar Tányicskával együtt eltűnik“; „A mozdony szikrát köpött a ködbe, és elindult; „A Dunára néző ablakom kíváncsian figyelt".

Különösen az árnyakkal küzdő Török Pétéi körül válik önálló erővé ez a megelevenedett világ. „Végtelenül nagy csend lett. Az óra tiktakolása morajjá erősödött"-, „A nap olyan melegen süt, mintha nem akarna beleegyezni, hogy elmúljon a nyár“; „A pince sötétjét pislákolva füstölgő mécses próbálta elűzni", „A felvillanó fény hunyorgó, álmos ébrenlétet varázsolt a szobába, s a varrógép felett tik- takoló óra ... egyhangúan lengette réztányéros ingáját“; „a tágas, nagy helyiséget furcsa, lobogó sötétség uralta, amellyel keményen és fáradhatatlanul viaskodott a petróleummécses füstölgő piros lángja. Ahogy a pislákoló láng táncolt, az istálló sarkaiban úgy lobogott a sötétség". — De külön életre kél más elbeszélésekben is minden, például az emberi hang: az asszony „Mosolygott, de a hangja aggódott és kért"; a sírás is, amely „Felkúszik az esőcsatornákon, a villámhárítók drótján, és bekopog az ablakokon“; „a kiáltás kiszökik a nyitott ablakon át az udvarra, ide-oda röppen, csapong, mint egy csúnya éjjeli lepke“ (ti. a részeges asszonyé); „a felharsanó kacagás nyugtató ereje kételyekkel birkózik bennem"-,

— s rajtunk uralkodva, sors alakjában hatnak vissza ránk saját elszabadult érzelmeink is: „Akaratlanul mondta ezt (ti. Karéi), kilökte belőle a határtalan megkönnyebbülés“.

Azt látjuk hát: Duba már a hagyományos stíluskategóriákat is modern tartalommal tölti meg, mai tárgyához és olvasójához iga'zítja őket. Persze akad nála is egy-egy kevésbé sikerült szóválasztás, egy lapos hasonlat, egy elcsépelt üres szólam néha-néha; de a tömeges és rá jellemző e területen az ellenkezője: a megoldásában egyszerű, de szemléletében friss, eleven és realista kifejezési forma.

Ám nem csak ennyi van az író tarsolyában. Bővelkedik magát a megoldási formát tekintve is modernebb eszközökben, amelyekből kiemelkedik az egzaktság, az olykor néprajzi, máskor természettudományos, ismét máskor fiziológiai pontosság; meg az intellek - tualitás, és a lélekben lezajló eseményeknek külső jeleikben való érzékeltetése.

Néprajzilag hitelesek a falusi munka egy- egy mozzanatát aprólékos gonddal megrajzoló részek: „és megemelve a zömök zsákot, néhányszor a földhöz ütögeti, hogy oldalán kisimuljanak a ráncok, aztán a mázsára teszi“; „fejni kezdett. Egyenletes mozdulatokkal, ütemesen huzigálta a tőgyet, mindkét kezével